Zsófi és Félix felől hírt kaptunk, technikai gondokba ütköztek, szerencsére csak ami a honlapunkon való blogírást illeti...

"Szuletett meg egy iras, de nem tudom beilleszteni, mert itt mindenfele kriksz-kraksz van az ekezetek helyett. Plusz irto lassu a net, mert rossz az ido... Elkuldom Neked txt-ben, fel tudnad tolteni?"

Így kivételesen ebben a blogban olvashatjátok új beszámolójukat, fogadjátok szeretettel:

Kafkaz avagy a kókuszok (Caucases)

Miután kirohantunk Törökországból, Grúziában rögtön pihenésbe kezdtünk, kiélvezzük a 90 napot, melyet vízummentesen itt tölthetünk, szerencsére így semmi nyomás nem nehezedik vállunkra. Először a határ után Gonioban álltunk meg, hogy fürödjünk egyet a tengerben. Iszonyatos hőség volt a front miatt, így még én is kétszer fürödtem a tengerben aznap, pedig még mindig kicsit hidegnek találtuk. Amint kijöttünk a vízből, rögtön visszavágytunk. Érdekes volt, hogy semmi átmenet nem volt a hajszárító meleg levegő és a jéghideg víz között. Csak estefelé mentünk át Batumiba, az időátállítással nyertünk még egy órát, csak olyan 8-9 körül sötétedik. Batumi a grúz Siófoknak felel meg, állítólag nyáron egész Tbilisi odaköltözik. A városban az utak kicsit a bulgáriai hágóra emlékeztettek minket, szinte mindenhol fel van túrva, mert elkezdték felújítani az utakat 1-2 éve, de még nem fejezték be. Itt Petránál, egy magyar lánynál aludtunk. Petra már évek óta utazgatott, amikor találkozott Giorgival, egy grúz fiúval, akinél aztán ott maradt Batumiban. Sajnos szomorúan hallottuk a megérkezéskor, hogy nála sincs zuhany, így lavorból mosakodtunk. Folyóvíz is csak éjfél után volt. Ennek ellenére 3 napot maradtunk, annyira fáradtak voltunk. Mindig csak terveztük az indulást, de aztán azt vettük észre, hogy már este van, ezért napoltuk a tovább indulást. Mi sem tudtuk, mivel ment el az idő, mintha csak a kanapén ülve bámoltunk volna ki a fejünkből. Ahogy Tamás már beszámolt róla, vettünk lavort, illetve Félix lecserélte a hátsó külsőjét, mert kilyukadt. Nem volt teljesen elégedett a gumi választással, kicsit olyan traktorosan döcögött, és benzinszagú volt, de nem volt mit tenni, nem volt nagyon más választék. Azóta már eléggé el is kopott. Batumiban a tengerpart melletti park nagyon szép volt, különösen este, amikor ki volt világítva. Egészen nagy volt a kontraszt a park és a feltúrt, kivilágítatlan utcák között.

3 nap után, délután felé sikerült annyira összeszednünk magunkat, hogy tovább induljunk. Nem is mentünk sokat, egyet sátoroztunk, és másnap amikor beértünk Kobuletibe, Batumitól kb 30 km-re, kivettünk egy szobát és további 2 napot töltöttünk ott. Itt szerencsére volt folyó meleg víz, nagyon jól esett az út porát lemosni magunkról. Kobuletiben folytattuk a Batumiban megkezdett semmittevést. Félix csak egyre jobban elfáradt. :-) Ennek ellenére azért tovább indultunk a Kaukázus felé, Félix egyik nagy vágya volt látni az Ushba iker csúcsait. Egészen Jvari-ig szinte szintemelkedés nélkül bringáztunk. Utána kezdett emelkedni, de nem volt vészesen meredek. A régió legnagyobb városa Mestia, ahol most is vagyunk 1400 m magasan, Jvaritól pedig kb 110 km-re. Az ide vezető út minősége változó, eleinte van beton út, de az is elég döcögős (az illesztéseknél mindig döccen egy nagyot), a vége felé pedig már csak köves út van, de most ez valahogy egyáltalán nem volt számomra zavaró. Biztos azért, mert nem volt olyan meredek, de már pont azon gondolkoztam, miközben másztunk felfelé, hogy jobb is, hogy nem sima az út, mert az csak olyan unalmasan nehéz lenne, így meg gondolkodni kell, hogy melyik lyukat vagy gödröt honnan érdemes kerülni. A táj pedig tényleg gyönyőrű!!! Jvari után egy 30 km hosszú tó mellett haladtunk el. A tó nem más, a Jvari mellett a 70-es években épült gát miatt felduzzadt folyó. Sajnos házakat is elöntött, ezért a korábban ott lakóknak költözniük kellett. Több alagúton is átmentünk, eléggé különböztek az eddigiektől. Itt ugyan nem féltünk, hogy bepöfékel a sok autó, kamion elénk, mert forgalom nem volt. Azért örültünk neki, hogy pont tényleg egy autó sem jött, mert az alagutakban egyáltalán nem volt világítás, az útminőség semmiben nem különbözött az alagúton kivülitől, a falakról pedig víz csöpögött, hol folyt. Gödröket kikerülve, zuhanyt elkerülve próbáltunk átjutni a sötét lyukakon. Ugyan volt nálunk fejlámpa, de valahogy mégsem láttunk túl sokat, mert elvakított a kijárat felől áradó sok fény.
Kényelmes tempóban 3 nap alatt értünk el Mestiába. Itt találkoztunk egy lengyel fiúval, aki önkéntesként dolgozik már 4 hónapja. Ő vezetett körbe minket. Tőle tudtuk meg, hogy itt a víz és az áram ingyen van (sőt, még a repülőjárat is Kutaisibe, csak jó előre fel kell iratkozni a listára). Víz rengeteg jön le a hegyekből, több forrás van, ahonnan mindenféle érdekes ízű víz folyik, mi egy olyannál voltunk, ami buborékos is volt. Itt is egy családnál vettünk ki szobát, ami itt nagyon népszerű szállásmód (homestay). Tegnap gyalog felmentünk Zuruld csúcsára (kb 2450 m), ahonnan szép kilátás van az Ushbára, így Félix vágya teljesült. (Egy kicsit már az idevezető úton is lehetett ugyan látni belőle.) Helyesbítek, a csúcsra nem másztunk fel, mert nem találtuk az ösvényt. A jelzések sokszor elég hézagosak és akármerre mentünk, jelzést nem, csak sűrű bokrokat találtunk, amin nem tudtunk átmenni. Azért a kilátás így sem volt rossz. Ma a gyalogtúra fáradalmait pihenjük. Nekem már biztos elsorvadtak a járó izmaim, mert most olyan izomlázam van, hogy alig bírok menni, a lépcsőn lefelé pedig kész kínszenvedés.

Grúziában hamar rájöttünk, hogy legtöbbre az orosz nyelvtudással megyünk, így Félix igyekezett a még általános iskolában szerzett tudását leporolni. Én eleinte semmit nem értettem, már kezdek felzárkózni. Oroszul szinte mindenki beszél folyékonyan, csak a gyerekek nem. Grúzul csak 1-2  szót tudunk. Itt svanetiben ráadásul még használnak külön egy harmadik, helyi nyelvet is, szóval van aki gyerek kora óta 3 nyelvet tanul. A betűk is különlegesek, mintha valami titkos írás lenne. Félix egész jól halad az olvasásával.

Veszélyre vagy háborúra semmi jel nem mutat, a grúzoknál vendégszeretőbb néppel még nem találkoztunk. Nagyon kedvesek, volt olyan, hogy csak bolt iránt érdeklődtünk, ők pedig vacsorával és végül szállással kínáltak minket. A helyi étel a kacsapuri, ami olyan, mint egy pizza, csak a tetején is tészta van, belül pedig sajt. Nagyon finom, itt szerintem mindenki eszik egyet naponta. Van húsos változata is, de az nekünk annyira nem ízlett, mert nagyon csípős (és általában mócsingos). Itt Mestiában a boltokban szinte csak a turisták vásárolnak, a helyiek megtermelnek mindent, vannak állataik, kenyeret naponta sütnek stb. A kenyér itt ilyen lapos, hol kerek, hol hosszúkás, olyan pizza szerű, de nagyon finom. Kaukázusi kefírt is mindenki otthon készít magának, ez is ízlik nekünk, szerintem sokkal sűrűbb, mint az otthoni, és maconának hívják. Egyszer már volt szerencsénk friss tejből készíteni palacsintát is, máskor pedig kefírből csináltuk. A kefíres megoldást az egyik grúz családtól tanultuk, ez is nagyon finos lett. A grúz kávé is különleges. Ugyan mi nem szoktunk inni, vagy ha mégis, akkor én telinyomom tejszínhabbal, vagy tejhabbal. Itt viszont az eszpresszót ittunk és mindkettőnknek nagyon ízlett. Valahogy olyan krémesebb, sűrűbb.

Amit hiányolunk, az a gyümölcs, néha lehet almát kapni, tegnap tudtunk venni cseresznyét, aztán nagyjából ennyi. Lekvárt még nem nagyon láttunk, lehet, hogy azt is házilag készítik, Nutella meg sajnos itt Mestiában egyáltalán nincs. Mindkettő hiányzik a palacsintához.
Holnap tovább indulunk Kutaisi felé, Ushguliig biztosan járható az út, de az utána következő 2620 m-es hágón lehet, hogy nem jutunk át a hótorlasz miatt...