Zitától megkaptuk csak nekünk írt beszámolójuk, köszönjük neki!

Irán

Iránba kénytelenek voltunk busszal megérkezni, nem feltétlenül az iráni vízum miatt, hanem összességében hogy gyorsabban haladhassunk. Hisz útlevelükben minden vízum Türkmenisztán kivételével, és ezek a vízumok elég feszes menetrend szerint lettek megigényelve… El (le-) nézve a magas hegyeket és kanyargós utakat, meredek szakadékokat a busz ablakból, nem is nagyon bánom, hogy buszra kényszerültünk. Rögtön a buszút alatt, már Iránba érve, a busz pihenőidején sikerült megismerkednünk az iráni konyha egyik remekével, a sáfrányos rizs vajjal, égetett paradicsommal és két rúd finom kebabbal, ami mellé még apró méretű citromot is felszolgálnak. Az Isztambulban, Ali barátjától kapott 50.000 Rial sajnos nem volt elég az ételre (ez 5000 Toman-nak felel meg, ami kb. 1000-1100 Ft), de később vettünk rajta finom inni és ennivalót, így utólagosan is köszönjük! :)

A buszút maga is rejtett elég túlélni valót. Először is a részeges, de jó szándékú irániak túláradó kedvessége, az üvöltő perzsa zene majd hasonló hangerőn valami gyilkolós érthetetlen szappanopera, később a határon a le-fel cuccolás. El kellett hagyni a buszt, hogy saját lábon menjünk át a határon, ahol is rám jó kis öltözködési mizéria várt. Amit felvettem, nem tetszett néhány iráninak, és kaptam néhány megszólást. De ez már legyen az ő bajuk, ami tőlem telt, megtettem. Persze, Tabrizban vettünk egy könnyű, lenge nadrágot és egy fenék alá leérő, felgombolható ujjú, nyakig gombolható laza felsőt, meg egy fehér sálat. Ebben a három ruhadarabban vészeltem át Iránt. Hozzá kell tegyem, amíg a biciklin vagyok, vagy annak közelében (tehát nem „átlagos” turistaként látnak), addig simán megfelel a könyökig felgombolt, térd alattig felgöngyölt ruha, valamint a bukósisak. Egyszer előfordult, hogy kendő nélkül mentem be egy kebaboshoz, valamint sokszor csak a kis fehér „kalózsapka” kendő van rajtam, kvázi csak a hajam van letakarva. Annyira nem kell biciklisként komolyan venni az öltözködési szabályokat. Ha valakinek nem tetszettem így, szólt, és felvettem a rendes kendőt, de amúgy sem okozott nagy nehézséget kerékpározás közben alkalmazkodni az öltözködési szabályokhoz, amelyeket (az irániak szerint) maguk az irániak kb 80% sem kedvel különösebben. Az már más kérdés, hogy megdöglik az ember lánya bringáról leszállva, kendőbe bugyolálva a szálláson, amikor olyan jól esne zuhany után egy laza kisgatyában meg pólóban pihegni…

Ami inkább őrjítő, az a forgalom. Nem sokkal Tabriz után találkoztunk egy másik bringással, aki épp szembe jött velünk. Ő kérdezte, hogy bírjuk az iráni forgalmat. Mi akkor még nem tudtuk, amit ő és naivan válaszoltunk, hogy „nem olyan vészes az”. Na, hát, az. Vészes. Az összes iráni őrült módon vezet, nem ismerve a féket, indexet és a közlekedési kultúra fogalmát legkisebb mértékben sem. Itt is „csak” dudálnak, meg mennek mint az őrült, mint Török-Grúz-Örményországban, de itt valahogy mégis rosszabb. Mintha nem lenne esze az embereknek. Nem figyelmesen őrültek, hanem csak mennek, ki merre lát. A jobb-kéz szabály csak egy olyan helyen érvényesül, ahol nem kéne neki: a körforgalomban. A Kendevan-hágóból lefelé nekem, mintegy jóságos óvónéninek kellett mutogatnom a mögöttünk jövő autónak, hogy megelőzhet-e az alig egy autó szélességű úton. Nem egyszer sodortak le minket az útról, nekem egyszer nekem is jöttek, ami hál’Istennek csak az Ortlieb táskák erős súrolását jelentette. Egy nagy busz pedig (rosszul mértem fel a helyzetet) intésemre előzésbe kezdett, de annyi esze már nem volt, hogy felmérje, valóban elfér-e, és Árpit lesodorta a 10 centis sárba. Meg is állapítottuk Árpival, hogy az iráni állam helyében IQ teszt végzéséhez és bizonyos IQ szinthez kötnénk a jogosítványt. Olcsó a benzin, van autó (családonként akár 2-4) és mindenki csak megy, mint az őrült, de koránt sem olyan figyelmesen, mint akár Örményországban. Főleg a 14 évesek a motorkerkpárokon. No és az is érdekes, hogy mennyire szeretik pl. az alagutakat. Nem egyszer láttuk és hallottuk, ahogy az alagútban a lehúzott ablakokon kisikítanak, főleg nők. Nők, akik amúgy visszafogottak és bizonyos családokban emberszámba sem vevődnek, sikítanak és tombolnak, mint 15 éves tinédzserek Hobo koncerten. Az, hogy minket halálra ijesztve artikulálatlanul hörögnek ránk az autóból, azt már az imént említett IQ szint kérdéséhez sorolnánk. Csak azt nem tudjuk, hogy lehet az, hogy az irániak az autóikban ülve értelem tekintetében egy majom szintjét ütik meg, amikor személyesen találkozunk velük, akkor kedvesek, érdeklődők (néha túlzottan is), behívnak otthonaikba (eddig kb 568 szállásmeghívást utasítottunk vissza) és hihetetlenül vendégszeretőek?… Két külön iráni embertípus létezik?

Teherán tetőzése a fentebb leírtaknak. Minden ott centralizálódik, minden ott van egyben, egy nagy vízfej Teherán. Amelyik üzlet menő, annak van egy boltja vagy kirendeltsége Teheránban. Ehhez mérten nagy a forgalom is, nagyobb, mint amit el lehet képzelni. 20 millióan lakják ezt az egy várost, csak egy városban annyi ember, mint a világ összmagyarsága körülbelül. Itt jót és rosszat is megkapunk mind egy kalap alatt. Ezt Árpi elég bőven kifejti a naplójában, elég annyit hozzátennem, hogy igen cifrára sikeredett a Teherán lehúzós-stoppolással, rendőrséi éjszakába nyúló ügyintézéssel, siklóernyőzéssel, meglepetés szülinapi tortával, két „lüke” szállásadóval, Nedával meg Alirezával.

A későbbi napok is tartogattak meglepetéseket. A tengerpart nem múlhat el fürdés nélkül, de hát itt nem lehet levetkőzni, mert az meztelenségnek számít. Egyik tengerparti falu étterme mellett egy család megszólított minket és minden tiltakozásunk ellenére meg lettünk hívva vacsorára valamint a „villájukba”, itt így hívják a nyaralót. Egy szuper kis kialakított nyaralórészre mentünk, végre zöldet láttunk szemét nélkül és nem robogtak el zajos és büdös autók mellettünk. Itt került sor a ruhában fürdésre, ami – fogjuk rá – nem volt borzasztó. Nem igazán éreztem a tenger simogatását a bőrömön, de egye kutya, legalább ez is megvolt. A Kaszpi-tenger igazi felfedezése még váratott magára. Gorman kellett hozzá, hogy a tengert igazán kiélvezhessem. Gorman bevitt minket egy kis motorcsónakkal olyan messzire, hogy a partról nem láthatott minket senki, így itt sort keríthettünk a „meztelen” fürdésre – parázna európaias bikini fürdőruhában. Szerencsére Gorman nem izgatta magát a fürdőruhára vonatkozó szabályok miatt, „you are like my siser, don’t worry.” Árpi csak mosolygott nagyokat, milyen nagyon képes az ember lánya élvezni a tenger bódító hullámait.

Mashad felé menet tettünk egy kisebb ugrást, és Sari-tól buszra szálltunk. Mashad szent város, a 8. imám, Imam Reza sírja itt található, és nagyjából úgy kell a helyet elképzelni, mint egy kis Mekkát, egyfajta kis Vatikánt. Millió muszlim vándorol ide az imám sírjához, és bár nem vagyunk e vallás követői, mi is tettünk egy látogatást – amennyire beengedtek minket. Turisták nem látogathatják a szentélyt, és a legtöbb termet. Szálláshelyül pedig egy kedves család meghívásának tettünk eleget, akik még az Irán-Örményország határon találtak meg minket s hívtak meg azonnal magukhoz vendégségbe. Kérték, ha jövünk, jelentkezzünk, és valóban így is lett, szeretettel vártak minket.

Most, itt ebben a kedves vendégszeretetben készülünk fel a további kalandosnak ígérkező „-isztán” országokra… Kíváncsi vagyok, milyen lesz, kíváncsi vagyok, mi mindenen megyünk majd keresztül?

Az exkluzív beszámoló első részét ide kattintva olvashatod. A 360fokbringa-túra történéseit folyamatosan olvashatod saját weblabjukon (360fokbringa.hu), követheted őket Facebookon. Mi is folyamatosan nyomon követjük őket, képgalériákat, videókat, új híreket nálunk is érdemes keresni!