Fogadjátok szeretettel földkerülőink exkluzív, csak nálunk megjelenő írását, amely Jerevánig foglalja össze a hangulatot és élményeket. Köszönjük szépen, Zita!
Darth Vader és kedves neje az űrsiklóban
Ha eddig nem tudta elképzelni az ember, milyen feltűnőnek lenni, akkor nagyon szívesen elmesélem. Egy kívülálló szemével a következő látható:
Először is, van ez a kerékpár, amit – bocsásson meg nekem a kitalálója - de úgy néz ki elsőre, mintha eltűnt volna az összeszerelési útmutató, de azért össze kellett valahogy szerelni, ne sírjon érte a gyerek. Rákerülnek a jó kis táskák, amelyek hiába lettek szürkék (arra gondoltunk, így kevésbé tűnünk majd Tour de France-nak, ha egy semleges színt viselünk), teljesen mindegy, mert az összhatás megadja a sakk-mattot.
Másodszor pedig, mi magunk is viccesen nézünk ki. A bukósisak viselés intézménye egyre keletebbre haladva jóformán ismeretlen tényező, pláne, hogy a sisakról lelóg egy visszapillantó-tükör, ami már önmagában, fekvőkerékpár nélkül is feladja a gondolkodnivalót az egyszeri embernek. Ezen felül viseljük még a sport-napszemüvegeinket és a légszennyezést szűrő maszkjainkat, úgyhogy elmondhatom, a helybeli lakosok korra-nemre és nemzetiségre tekintet nélkül csak állnak és néznek, kiabálnak, üvöltenek, dudálnak, integetnek, füttyögnek, fényképeznek, megunhatatlanul. Közben látjuk az embereken, ahogy nagyon gondolkodnak, melyik naprendszer melyik bolygójáról érkeztünk, és mikor meglátják a kis piros-fehér-zöld zászlónkat, boldogan kiáltanak fel: „Aaaaaa, Italy!” Ezen probléma megoldására kértünk otthonról egy nagyobb zászlót, címerrel, ráírva: „HUNGARY”, de még nem tudjuk milyen sikerünk lesz vele.
Így, űrsiklóban suhanva jöttünk végig a Balkánon, Törökországon, Grúzián át Örményországig, az Örmény Nemzeti TV stúdiójáig, de erről majd később.
Szépen indult együtt a csapat, Budapestről, könnyek és kacagás közepette. Nem tudtuk, milyen lesz újra a rekukon, Róma óta nem nagyon ültünk rajtuk, pedig meg kell hagyni, hogy szép kis kondíciót szedtünk össze az alatt a két hét alatt. Olyannyira, hogy például utolsó napon röpke 160 km-t tettünk meg összesen több, mint 1000 méter szintemelkedéssel, és nem mondhatnám, hogy zombiként szálltunk le a kerékpárról. Ó, de hol van már az a kondíció! Hol vannak már azok az izmok! A barátaink kissé zsörtölődnek, hogy miért a 15-18 km/h átlag, miért nem tartjuk a kényelmes 20-at? Persze, ha most kerülnénk újra össze, akkor már mi diktálnánk a tempót.
Ilyen „felkészültséggel” és azzal a bíztatással indultunk neki, hogy 3000 km után az ember megtalálja önmagát a fekvőkerékpáron is és hagyományos kerékpárral elért sebességét is fel tudja venni- még csomagokkal is. Nem hittük, hogy ez hamarabb is bekövetkezhet, mindenesetre a Vaskapunak és a Balkáni-hegységnek így vágtunk neki és volt sok szenvedős fölfelénk. Néha az őrület határára kerültünk, mikor 4km/h-val nyögtünk felfelé a 35-40°C hőségben és tűző napsütésben.
Így, kezdőként, ennyi cuccal megpakolva kevésszer van alkalmunk megcsodálni a fekvőkerékpár valódi teljesítményét. Ehhez olyan alkalom kell, amikor csomagok nélkül vágunk neki az útnak, mint például Trabzonban, mikor kerékpárszervizt kerestünk fel, hogy meglazítsuk a Rohloff agyváltó fogaskerekét, vagy Jerevánban, ahol a szállásadó barátunk a találkozási ponttól taxival ment haza és elvitte a cuccainkat is.
Félelmetes érzés, hogy a fekvőkerékpárok hogy suhannak! Nem hittük el, hogy olyan meredek, macskaköves fölfelé vezető úton, amit csomagokkal nagyon nehezen, esetleg csak tolva (mert a rekut tolni is lehet, az egy tévhit, hogy nem), most könnyedén, pillanatok alatt, élvezettel mentünk fölfelé! Ebből levontuk a tanulságot: sokkal kevesebb csomaggal és több szellemi felkészültséggel kell nekivágni az útnak. Merthogy az esetleges 4-5 km/h-s fölfeléket csak alázattal lehet véghezvinni.
Az első hegyek és fölfelék után a kondíciónk is visszajönni látszott. A román-szerb-bolgár emberek kedvessége sokat segített rajtunk – ez mind a blogunkon olvasható. Ha nem kaptunk volna ennyi kedvességet a helybéliektől, nem lett volna annyi kedvünk nekünk sem a tekeréshez, de persze a jókedvet Dani barátunk is nagyban segítette, aki Isztanbulig kísért minket, természetesen fekvőkerékpáron. Zéta, egy másik rekus jött velünk még legtovább, Temesvárig, és ő mondta mosolyogva, mikor már csak négyen maradtunk, mind fekvőkerékpárral, hogy „na, a prosztatás bringások mind hátra maradtak.” Talán van némi igazság ebben. :)
Igazi rock’n’roll érzés volt együtt menni. Suhantunk a tájban, négyen, később hárman rekukkal, miénk volt a táj, miénk volt a szabadság. Nagyon szeretem, hogy lábaim előtt hever a világ – taposom magam előtt az újabb és újabb élményeket. Ilyen érzés volt a sokak által biciklizhetetlen városnak titulált Isztambulba való betekerés is. Megcsináltuk! Innentől már „gyerekjáték” volt az élet a rekun, hozzáteszem, a méregerős török cay (tea) doppingolt is minket rendesen. Edirnében, első török városban összeismerkedtünk couchsurfingen keresztül a helyi biciklis élet egyik fő figurájával, Alival, aki szállásadónk is lett egyben. Jó érzés volt olyan emberek társaságában lenni, akik hozzáértő módon állnak a furcsa biciklijeinkhez és egyből ketten csatlakoztak is hozzánk az első 40-50 km-re, továbbindulásunk napján. (Itt is újra látszott, milyen különbségek vannak hagyományos és rekumbens kerékpár között. Kicsit lassabb a fölfelé, de a lendületünk konstans nagyobb és jobban tudunk általában haladni is.)
A grúziai tengerparton pihengetve, egy mosdó előtt futottunk össze két magyar lánnyal, akiken keresztül ismerkedtünk össze egy magyar családdal és rajtuk keresztül két örmény nővel. Ők a történet későbbi részében fontos szerepet játszottak. De előbb még keresztülszeltük Grúziát, és Tbilisiben megpihenve, a szállásadó lengyel katolikus pap, Artúr atya barátain keresztül megismerkedtünk a helyi püspökkel, aki nekünk és vicces kerékpárjainknak megörülve meginvitált minket arra az ifjússág találkozóra, amelyet a Madrid Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó mintájára szerveztek. Arra kért minket a püspök, hogy meséljük el, hogyan és miképp hozunk nehéz döntéseket, akár példa lehet a házasság és ez a hatalmas út is, főleg fekvőkerékpárral, kérte, beszélünk a hitünkről, és hogy milyen nehézségeink és örömeink vannak ezen a hosszú úton. Örömmel tettünk eleget kérésének – bár szegény Árpit egy jó erős hasmenés kínozta, nagyszerű órákat töltöttünk együtt a fiatalokkal.
Tbilisiből már csak egy kisebb „ugrás” volt Örményország, egy régen vágyott ország, amely számomra eddig csak a mesékben és mások által mesélt történetekben szerepelt. Örményország… Hihetetlen volt számomra, hogy eljutottam ide, méghozzá nem is akárhogy: kerékpáron. Fekvőkerékpáron. És most itt vagyok, hogy ebből a kényelmes fotelből csodáljam végig ezt a nagyszerű országot. Örményország a kövek országa – mindig is így hallottam róla. Ebből következik, hogy sok szép nagy hegy is van benne, olyanok, amelyeket nem feltétlenül lehet megkerülni. Egy ilyen hegyből kaptunk ízelítőt, a 2177m magas Karmir-hágó képében, ahonnan igen nagy élvezettel gurultunk le a Szeván-tó partjára. Már csak azért is érdekes megemlíteni ezt az átkelést, mert ilyen nagy hőmérséklet-különbségnek nem tettük még ki magunkat. Fent a hágóban jéghideg volt, igaz, csak egy szál aláöltözetben tekertünk fel odáig, olyannyira kimelegedtünk. Mikor felértünk, jóformán minden ruhánkat magunkra kellett venni és a szélálló esőcuccainkba beburkolódzni, és mint két UFO (csak mint mindig), Mount Everest hódításra is alkalmas ruházatban guruljunk lefelé, végig azon kuncogva, hogy a bikinis strandolók mit fognak majd hozzánk szólni. Szerencsére nem volt alkalmuk kinevetni minket, mert a tó partján is épp fürdésre alkalmatlan rossz idő volt, alig találkoztunk valakivel Mr. Szembeszélen kívül.
Jerevánban kapott igazán fontos szerepet az a két örmény nő, akikkel a magyar családon keresztül, a grúziai tengerparton ismerkedtünk össze. Először is, meghívtak magukhoz vendégségbe, ami a jó örmény szokásokhoz híven egy jó nagy s kiadós vacsorával jár. Miközben a finom házi süteményt eszegettük (sült almával a tetején), Nelly, az anyuka rákérdezett, hogy mit szólnánk egy TV interjúhoz, és hogy melyik örmény TV-be szeretnénk bekerülni. Fogalmunk sem volt a helyi TV csatornákról, ezért csak annyit válaszoltunk, hogy amelyikbe ő jónak látja. Így jutottunk be Örményország legnézettebb TV csatornájának, az Armenia TV-nek „Jó reggelt Örmények!” reggeli műsorába. Tolmácsunk Laci volt, kedves magyar szállásadónk, aki a háta közepére sem kívánta ezt az egész kora reggeli hacacárét, de ennél is fontosabbnak tartotta, hogy nekünk segítsen.
Még egyszer köszönjük a leírást, Zita! A 360fokbringa-túra történéseit folyamatosan olvashatod saját weblabjukon (360fokbringa.hu), követheted őket Facebookon. Mi is folyamatosan nyomon követjük őket, képgalériákat, videókat, új híreket nálunk is érdemes keresni!
