Felmenői Németországból, a Duna menti Ulm környékéről települtek a XVIII. században az akkor Pusztahartyánnak nevezett üres faluba, amely így kapta a svábok által újra benépesítve az Újhartyán nevet.– Eszébe jutnak-e néha az elődök, akik ide jöttek, mennyire ápolják még a hagyományokat a faluban?
– Becsülöm őket, mert azok az emberek egy pusztát találtak itt, erdőséget, és abból kellett nekik új hazát építeni, házat emelni, és megélni a hétköznapjaikat, ünnepeiket. Minden tiszteletem az övék. A hagyományokat újabban igyekszünk feléleszteni néhányan, van itt egy eléggé összeszokott csapat, akikkel sok mindent csinálunk, de a nyelv sajnos már elveszett. Nagyapám, aki 1905-ben született, még az iskolában tanult meg magyarul, én pedig már egyáltalán nem beszélem a németet. Jó lenne, ha megtanultam volna, de sajnos nem így lett. Egy nemzedék alatt, apámék idején, a nyelv elfelejtődött. Ez Trianon következménye.
– Hogy élnek errefelé az emberek, milyen a megélhetés?
– A falumbeliek valahol a génjeikben hordozzák a munka szeretetét, a munkabírást, és becsülik azokat, akik a munkájuk révén boldogulnak. Ez itt lényeges dolog, hogy nem a szájukat jártató embereket, politikusokat becsülik, hanem azt nézik, hogy ki mit tett. Úgy gondolom, hogy ezt így is kell. A hetvenes-nyolcvanas években, mikor a munkahelyi keresetből már nem lehetett rendesen megélni, én is az autószerelés mellett disznókat kezdtem hizlalni, volt, aki csirkét tartott, egymásnak segítettünk. Ez olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel: kalákában építettünk, mindent kalákában csináltunk. Jó dolog volt akkor az állattartás, csak sajnos változtak az idők, elmentem gépkocsivezetőnek. Lehetett is vele keresni, csak nekem kicsit rideg, egyedül van az ember egész nap, nincs, akivel beszélgessen. Vagy tíz év után teljes fordulatot vettem, elkezdtem fóliázni. Paradicsomot termesztettem, és a nagybani piacra hordtam be Pestre. Nagyon tetszett a dolog, közel állt hozzám. Rengeteget kellett dolgozni, de jó volt.
– Azokban a teli ládákban, amiket az udvarán láttunk, saját termése van?
– Nem, már abbahagytam. Amit az udvaron láttak, azt a piacon vettem, mert éppen kezdődik a befőzés, paradicsomlé lesz belőle. Tudniillik én kétháromszáz üveggel megiszom egy év alatt, annyira szeretem. A sok száz kilométeres kerékpárútjaimra is mindig viszek, nekem ez az üzemanyagom.
– Miért hagyta abba a kertészkedést, és hogyan jött az ötlet, hogyha szabad így fogalmazni, a falu nevében meghódítsa Európát kerékpáron?
– Sajnos a rendszerváltás, meg az unió magával hozta az áruházláncokat is, ezek letörték a piacot. A kiskereskedőkből, akik tőlem vették az árut, egyre kevesebb lett. Egymás után két évben is nullára futottam ki. Nem mondom, hogy közeledtem lelkileg is a nulla pont felé, de azok a vágyak, tervek, amelyeket úgy dédelgettem magamban, hogy még szeretném, ha megvalósulnának, egyre távolabbinak, elérhetetlennek látszottak. Első vágyam az volt, hogy megnézzem Olaszországban a doberdói fennsíkot, azt a helyet, ahol olyan sok magyar katona harcolt évekig. Aztán szerettem volna megnézni Németországban Ulm környékét, ahonnan a falum származik. Szerettem volna látni Párizst. Ezek mind-mind úgy tűntek, hogy örökre elvesznek. Egyszer csak azt mondtam, nem érdekel, szereztem egy kocsit, és négy baráttal elmentünk, megnéztük Doberdót, megkoszorúztuk az emlékművet. Akkor úgy elgondolkodtam, hogy ezeket a fontos dolgokat, amik ugyan külsőségeknek látszanak, de nagyon is lényegesek, az ember olykor vagy gyakran, pénz híján nem tudja megtenni. De jó érzés volt, hogy ez legalább megvan. Aztán hallottam egy történetet, hogy négy egyetemista két hét alatt kiment Párizsba kerékpárral. Nem is igazán hittem el, de dolgozott bennem, és a következő évre megérett. Gondoltam, ha kerékpárral mennék, az nem kerülne pénzbe, haverok kivinnének, és hazajönnék egyedül, végig a Duna mentén.
– Mit szóltak a falubeliek a tervéhez?
– Többen mondták, hogy nem vagyok normális, de nem számított. Viszont mikor kiértem Párizsba, én is úgy éreztem, hogy nem fog menni, ezerhétszáz kilométer hazáig, nagyon soknak tűnt. Mégis olyan jól sikerült, hogy alig akartam elhinni. Mikor átértem a Rajnán, azt hittem, hogy a telefonomban a naptár elromlott, annyira hamar megvolt, két és fél nap alatt értem odáig. Mintha valami külső erő is akarta volna, hogy sikerüljön. Jó időben mentem, pedig előttem vihar volt, de engem nem ért, szinte előttem ment, én csak a jóval találkoztam az úton, és két hét helyett tíz nap alatt hazaértem. Sokan nem hitték el, volt, aki azt mondta, biztos teherautóval jöttem és földobtam a kerékpárt, azt hitték, ez csak amolyan tréfa a falunak. Ezen az úton találkoztam a Duna mentén egy idős emberrel, aki elmesélte, hogy leventeként került bele a háborúba a testvérével együtt tizenévesen. Nem ártottak senkinek, mégis kényszermunkára küldték őket egy Pécs környéki bányába, mert német származásúak voltak, de sikerült megszökniük. Ő a találkozáskor nyolcvanhárom éves volt, az öccse nyolcvan. Azóta egyikük sem járt Magyarországon, mert eleinte nem jöhettek, később már az egészség hiányzott hozzá. Mikor elbúcsúztunk, utánam szólt, hogy várjon, fiatalember, ha hazaér, üdvözöljük a magyar hazát. Hát, ez megfogta egy kicsit az embert. Ez volt az első ilyen véletlen találkozás, de a többi utamon is akadt néhány.
– Merrefelé járt még?
– A következő utam Skóciába vitt, egészen északra. Repülővel mentem, és itteni ésszel gondolkozva, mivel meleg nyár volt, rövidnadrágot vettem fel. Az lett gyanús, hogy nagykabátban szállnak le az emberek a repülőről: nyolc fok volt, és fújt a szél. Egy kicsit elveszettnek érzi magát az ember ilyen messzi idegenben, de lelkileg mindig az első nap a döntő, legalábbis nálam. Első nap szép idő volt, pedig azt mondták, ott állandóan esik, ezt jó jelnek éreztem. Utána már minden nap esett, de olyan szép a Skót-felföld, hogy nem számított, szinte egy másik világban jártam, Legfurcsább az volt, hogy az egész ország tele van nyulakkal, még a legelésző tehenek között is futkosnak, hihetetlen, mennyi szaladgál belőlük. Ezután Spanyolország következett, de kivételesen odafelé is kerékpárral mentem. Egy francia kempingben érdekes élményem volt. Odajött hozzám egy férfi és elismerését fejezte ki, hogy ilyen messzire elmentem Olaszországból. Összetévesztette a zászlónkat az olasszal - mindig kitűzöm a magyar lobogót. Mondtam neki, hogy Magyarországról jövök, erre még jobban meglepődött, és mikor távozott, tisztelgett a magyar zászló előtt, olyan szabályosan, hogy én katonának néztem. Később Toulon előtt találkoztam össze olyan magyar csövesekkel, akik az erdőben laktak sátrakban, de volt nekik áramfejlesztő, hűtőszekrény, tévé, minden, csak a vizet kellett hordani, éppen főztek, mikor odaértem. Azon a helyen, az ő kis tanyájukon össze szoktak jönni szombat esténként a környékbeli magyarok, akkor hárman voltak. Egyikük, egy szegedi gyerek kábítószeres dolgokba keveredett, nem mer hazajönni, a másik kettő két világjáró volt, mindenfelé csavarogtak már. Úgy nézték a magyar zászlót, hogy szinte rajta ragadt a szemük. Mikor megtudták, hogy gyakran énekelünk a barátaimmal, egyikük, hogy próbára tegyen, megkérdezte, mi a nótám. Rájuk néztem, és elkezdtem énekelni, hogy „Ne nézzetek úgy rám, mint egy csavargóra/Mintha szívem, lelkem sohase lett volna/Ne nézzetek úgy rám, ne bántsatok engem/Nekem is van szívem, nekem is van lelkem” Potyogtak a könnyeik, azt mondták, ne menjek sehova, maradjak ott velük. Na, gondoltam, szépen néznék ki, ha ott maradnék csövezni, másnap továbbmentem. De ezek a találkozások a legjobbak az egészben. Ugyanezen az úton, mikor már hazafelé tekertem, egy svájci kisvárosban a járdán sétálgató emberek közül valaki utánam szólt, hogy állj meg, magyar, hova mész. Magyarul beszélő ember, főleg, ha csak magyarul tud, ilyenre hegyezni kezdi a fülét, kerestem, hogy ki szólhatott, és láttam, hogy egy idősebb úrnak csillog a szeme, nyilván meglátta a kerékpáron a magyar zászlót. Ő is elmesélte az élettörténetét, 1956-ban részt vett a Széna téri harcokban, utána szökött ki nyugatra. Olyan jók ezek az élmények, az embernek utána egy napig melegíti a lelkét az emlék. Idén Norvégia legészakibb pontjáról jöttem haza, ami persze egyben Európa legészakibb pontja is, ötezer kilométerre van. Igazán nagy látványosság nincsen ott, azért mennek oda az emberek, mert ha valaki jó időt fog ki, napsütést, akkor éjfélkor még láthatja a napot. Repülővel mentem, de az utolsó negyven kilométert kerékpárral tettem meg, nehéz volt, éhes voltam, fél liter vizem maradt csak, tekertem a meredek emelkedőn azon a kopár szigeten, és az utolsó ötszáz méteren egy terepjáróból kiszóltak, hogy szia magyar. Hú, de jól esett!
– Hogyan fogadják a faluban, mikor hazatér egy-egy útjáról?
– Barátaim kicsit rászerveznek, a helyi kocsmákban beszédtéma, hogy elment a Benő olyan messzire, van-e rá esélye, hogy vissza tud jönni, én meg sms-ben küldöm minden este, hogy hol járok. Mikor hazaérek, egy kis meglepetéssel várnak, tavalyelőtt például a helyi fúvószenekart ráültették egy lovaskocsira, és már a falu előtt fogadott ötven kerékpáros, akik bekísértek a faluba, tettünk egy kört muzsikaszóval, a helyi tévé és a szomszéd községből a rádió kis beszélgetést készített velem. Jó dolgok ezek. Nem azért mondom, hogy dicsekedjek, hanem azért, mert ha a kisemberek tudnak egymás dolgairól, hogy mit értem el én vagy a másik, az kicsit élteti a közösséget. Tavaly a fiatalok megkértek, mert szoktam faragni, hogy faragjak egy Trianon-emlékoszlopot a falu egyik terére. Sokan jöttek oda, amíg dolgoztam rajta, hoztak idézeteket, hogy mi legyen rajta, volt, aki csak megsimogatta, nem is szólt semmit. Bárkit kértem, mindenki jött segíteni. Persze ezek nem nagy dolgok, de mindenki érezte, hogy az a faragás nem rólam szól. Trianon minden magyar emberhez kell hogy szóljon.