Mestiai pihenés után még mindig izomláztól sajgó lábakkal indultunk el Ushguli felé. Az út minőséget 3 kategóriába tudnám sorolni. Level 1: Jvari - Mestia - ez volt az, ami ugyan nem volt mindig tökéletes, de érdekes volt kerülgetni a köveket, gödröket. Level 2: Mestia - Ushguli - itt már nem voltam mindig olyan boldog a kőkerülgetéstől, hirtelen kicsit sok lett belőlük, a meredekség is durvább lett, de azért jól lehetett haladni rajta. Plusz az eső is esett, de erről persze nem az út tehet. Level 3: Ushguli - Lentekhi - na, erről majd később.
Ushguli, Svaneti legmagasabban fekvő faluja, 50 km-re van Mestiától, mégis 2 nap alatt tettük meg, egyrészt, mert már nem kellett sietnünk a vízum miatt, másrészt volt közben egy 1900 m-es hágócska. A hágó után sajnos ismét legurultunk 1550 méterre, aminek itt csak azért nem örültünk, mert Ushguli 2100 m magasan van. Ez egy nagyon régi falu sok tornnyal, kellemes hangulata van. Sajnos, amikor mi érkeztünk elég felhős volt az ég és többször is esett. A falu körül lévő mezők és időnként az utcák is teli voltak tehenekkel, disznókkal, lovakkal és az ő ürülékükkel. :-) Az eső miatt egy csomó pocsolya is volt a földúton. Így az időjárás, az állatok és az útminőség eléggé középkori hangulatot adott a falunak. 2 éjszakát aludtunk Ushguliban, nem akartunk esőben elindulni a 2600 m-es hágó felé. Jól is tettük, hogy nem indultunk el rögtön, mert második nap szinte végig esett. Ezért a sátrazás helyett házba költöztünk. Ez egy épülő ház volt, így nem derült ki, hogy ezért, vagy esetleg nem is terveztek bele, mindenesetre nem volt fürdőszoba. Ezen addigra már egy cseppet sem lepődtünk meg. Zuhanyzáshoz kaptunk egy hideg és egy meleg vizes vödröt, ezt pedig a közeli budiban volt lehetőségünk magunkra önteni. Az igaz, hogy ez a budi nem olyan volt, mint a többi. Nem egy nagy gödör volt a földbe ásva, hanem alatta valahonnan folyamatosan jött a víz, ennek ellenére nem volt akkora a sodrás, hogy lemosson, mindent, amit kell, így azért kellőképpen budi szag volt. Mivel ez az opció annyira nem tetszett nekünk, illetve mutogattuk a víztartónkat, hogy azt fogjuk megtölteni, csak mutasson nekünk egy helyet, ahol nem lát mindenki, ezért bemehettünk egy zuhanyzóba, ahol nem volt folyóvíz és a lefolyó sem működött tökéletesen, de fel tudtuk akasztani az Ortlieb víztartót.
Érdemes még szót ejteni az egyetlen boltról, ami Ushguliban volt. A bolt, kb egy átlag szoba méretű ablaktalan helység, ahol dobozokban állt minden egymás hegyén hátán. Nem mondhatni, hogy nem volt választék, mert a dobozokban melltartótól kezdve, wc ülőkéig minden volt.
Második reggel Ushguliban tiszta égboltra ébredtünk, ezért úgy döntöttünk, hogy itt az idő felmászni még 500 métert a 2600 méteren lévő hágóra. Na, ez volt a 3. kategória a Kaukázusban megtett út szakaszok között. Muszáj egy kicsit az angol blogra utalnom, ott külön bejegyzést szenteltünk ennek a napnak, de valahogy akkor sem lehet leírni, hogy milyen nehéz is volt átkelni a hágón. Felfelé menet 7,5 km-en keresztül órákig toltam a biciklit, 10-20 méterenként megállva pihenni, mert odafent már nehezebben vettem a levegőt. Félix többé kevésbé a nyeregben ülve tette meg ezt a szakaszt, de azért előfordult, hogy ő is leszállt. Az úton köveken, tehénszaron, pocsolyákon keresztül vezetett, néha egy-egy patakon is át kellett kelni. Emellett persze a táj, az úttal ellentétben, tényleg lenyűgőző volt!!! Hóval csak a lejtőkön találkoztunk, az úton csak egy nagyon kicsi volt, szerencsére pár nappal korábban eltakarították. A hágóra felérve nagy kő esett le a szívemről, gondoltam, a neheze megvan, már csak 2600 méteret gurulunk lefelé, de sajnos tévedtem. Lefelé is csalódottan szálltam le a bicikliről, nem mertem felülni és köveken egyensúlyozva lecsúszni a sárban. Itt is sok patakon keltünk át, volt hogy maga a patak volt az út. Ilyenkor 2 választásunk volt: 1. átkelünk biciklivel, megkockáztatva, hogy elakadunk valami kőben, amit nem látunk jól a víz alatt, vagy 2. áttoljuk a biciklit, ezzel pedig garantált a cipőbeázás. Közben az eső is elkezdett esni, már úgyis csurom vizes voltam, így én legtöbbször a második verziót választottam, Félix viszont, bátran, az elsőt.
A hágós napon 2 kocsival találkoztunk összesen, az egyikkel felfele menet, egy holland családdal, akikkel már korábban is beszéltünk. Terepjáróval utaztak, sokszor gondoltam rájuk lefelé menet, hogy vajon hogyan tudtak lemenni egy-egy szűkebb helyen, de nem csodálkoznék, ha bennük hasonló kérdések merültek volna fel felőlünk. A második jármű egy buldózer volt, ami az egyik átfolyó pataknál próbálta járhatóvá varázsolni az utat, igaz, csak az autók számára sajnos.
Kb 20 km után végre megpillantottuk az első falut, közelebb érve viszont csalódottan vettük észre, hogy a faluban nincs egy lélek sem. Ott voltak a házak, de mindegyik be volt zárva, elhagyatottan állt. A legtöbb előtt akkora dzsungel nőtt, hogy a kaput sem lehetett megközelíteni. Mivel elég fáradtak voltunk, úgy döntöttünk, hogy ennek ellenére ott éjszakázunk. Az egyik kertben le volt nyírva a fű, így ideális volt sátorállításhoz. Kicsit beárnyékolta ugyan, hogy volt egy márványtábla a kertben egy emberről, aki meghalt pár éve. Nem a tábla miatt, de valahogy kisérteties volt a falu emberek nélkül, utólag viszont egy jó sátorhely volt.
Az út további része már sokkal jobb volt, még mindig nyoma sem volt az aszfaltnak, de már a biciklin ülve lehetett közlekedni rajta. Az előző napokban esett sok eső miatt gyakran egész út szélességben pocsolyák voltak. Érdekes volt, hogy láttunk egy bicikli nyomot, ami arra engedett következtetni, hogy pont előttünk valaki lement biciklivel, de aztán sosem találkoztunk vele. Végre először megpillantottunk pár tehenet, ami azt jelentette, hogy van már élő falu is a közelben. És volt is, a faluban egy érdekes szállítási móddal találkoztunk, egy nagyon nagy fából készült szánkót húzott 2 tehén a sárban. Még jó, hogy sár volt, mert az aszfalton bizony nem csúszott volna ilyen jól a szánkó. Olyan volt, mint Télapó szánkója, szarvasok helyett ökrökkel. Egészen Lentheki-ig nem láttunk aszfaltot, folyókat az úton viszont többet. A patakok meglepetésként érte a helyieket is, mert kétszer is találkoztunk útépítő járművekkel, volt, hogy órákig vártunk, míg elkészült két part között az út, volt, hogy térdig érő vízben toltunk a bicikliket. Jó hír, hogy az Ortlieb táskák valóban teljesen vízállónak bizonyultak, egy csepp víz nem ment be, nem ázott át stb.
Többször találkoztunk ezen a szakaszon a grúz vendégszeretettel. Nagyon szeretik a helyi pálinkát, nem csak inni, de kínálni is. Minden egyes kupica előtt tósztot mondanak, koccintanak és mint a vízet lehúzzák a 50-60 %-os italt. Megtanultuk, hogy nem szabad kiinnunk, mert akkor újratöltik, koccintás után csak leraktuk magunk elé a poharat, 1-2 pohárka után úgysem tűnt fel senkinek a turpisság.
Lentekhi után ismét Poti felé vettük az utat, ami nem éppen a Himalája felé van irányban. Nos, az történt, hogy úgy döntöttünk a Himalája helyett ezúttal megteszi a Kaukázus is. Már több hónapja úton voltunk és kezdett egy kicsit sok lenni a jóból. Félix inkább az időjárás miatt aggódott, félt, hogy a nyár közepén (a szuper kalap és az ing ellenére is) hőgutát kap Iránban és megfullad a szmogtól Teheránban. Én a melegtől kevésbé tartottam, nagyvárosoktól annál inkább, illetve úgy tűnt, hogy az olyen helyeket, ahol nem könnyű az élet, nem bírjuk túl jól. Lehet, hogy már túlvárosiasodtunk, mindenesetre hiányoztak az ételek, amiket nem tudtunk sehholsem beszerezni, illetve a mosakosás és mosás is komoly tortúra volt. Volt olyan, hogy elsuhanó patkányt láttunk az egyik házban, ahova behívtak minket. Persze utólag is hálásak vagyunk, hogy ott aludhattunk, de nem mondom, hogy a legnyugodtabb éjszakámat töltöttem ott. Emellett Félix minél többet pihen, titokzatos módon annál inkább fáradtabb lesz. Potiba azért igyekeztünk, mert Félix lebeszélte a kikőtőben egy fickóval, hogy elvisz minket 50 $-ért Ukrajnában, a terv pedig az volt, hogy onnan hazabiciklizünk. Még Potiba menet telefonált az emberünk, hogy 2 napot késik a hajó. Amikor pedig odaértünk, akkor kiderült, hogy az 50 $-t a sztandard ár felett kell fizetni. Pontosan nem derült ki, hogy akkor az 50 $ mire kell. Közben elég rossz tapasztalatokat olvastunk fórumokon a Potiból induló hajókról, ami teljesen meg is magyarázta a 2 napos késést. Emiatt még egyszer megváltoztattuk a tervet, mégpedig ismét Törökország felé terveztük venni az irányt, Kappadókiát és a Földközi-tengert érintve, kis stoppolással meggyorsítva.
