Irány haza!
Visszafelé Európa legészakibb pontjáról ugyanolyan keserves volt a 40km a szállásunkig, mint az odaút. Este még egy fantasztikus hangulatú vacsorát töltöttünk a ház társaságával, majd másnap elindultunk hazafelé. Az időjárás pont ugyanolyan kegyetlen volt, mint jövet, mire a Nordkapp alagúthoz értünk, bőrig áztunk. Átkeltünk a tengerszoros alatt, majd folytattuk tovább a küzdelmet az elemekkel. Ahogy haladtunk délnek, egyre jobb időnk lett. A szakasz végére a nap is kisütött és még egy szivárvány is feltűnt a fjord felett. Szinte már giccsesé vált a pár perce még zord arcát mutató táj.
Olderfjordban a már jól ismert kempingben megfőztük az utolsó közös vacsoránkat Nándival. Ő másnap reggel Alta felé folytatta, ahonnan egy Oslo-i átszállással hazarepült Budapestre. Előtte azonban találkoztunk még két német bringás sráccal a kemping konyhájában. Főzés közben jókat dumáltunk és nagyokat nevettünk. A legnagyobb élményük egy kólaautomata volt. Ezt én sem értettem eleinte, aztán elmagyarázták. Nagyban tekertek a semmi közepén valahol a forró svédországi tavaszban, éppen elfogyott minden folyadékuk, amikor egy elhagyatott golfpálya tövében ott állt az üdítős automata. Mi több, legnagyobb meglepetésükre még működött is, így váratlan módon a jéghideg cukros itallal olthatták szomjukat, ott, ahol erre a legkevésbé számítottak.
Kalandok a finn Lappföldön
Olderfjord után furcsa volt újra egyedül tekerni. Nándival több mint 40 napon át 3400km-t tettünk meg együtt. Ő már délre átért Alta-ba, amikor én még mindig a naplómat írtam az olderfjordi kempingben. Ki kellett írnom magamból az élményeimet, mielőtt újabbak írják felül őket. Ugyanakkor már tűkön ültem, hiába a 90. nap bringán, már alig vártam, hogy ismét a nyeregbe pattanhassak és újabb tájat fedezzek fel: a Finn Lappföldet. Egészen a norvég-finn határig tekertem aznap, Karasjok-ban kerestem egy kempinget, ahol felvertem a sátram. Így egyedül már nem is volt olyan olcsó, de eddigre már hozzászoktam a kényelemhez, egyedül meg aztán végképp nem akartam vadkempingezni itt a világ végén. Este a zuhanyzásnál ért az első meglepetés. A recepciónál vásárolt zsetonokat rendre elnyelte a zuhanyzó, ám ekkor jött a hidegzuhany: hiába a zsetonok, nem jött a meleg víz. Pedig minden porcikám forró zuhanyért jajgatott a 140 km-es nap után, én meg ott álltam egy szál semmiben és nem akartam elhinni, hogy ez történik velem. Visszaszaladtam egy törölközővel a derekamon a recepcióra, felvázoltam a helyzetet, mire 1 perc múlva előkerült egy műszakis alkalmazott, 2 perc alatt megszerelte a zuhanyzót, én pedig már tusolhattam is. Két és fél napom maradt a repülőtérig hátralévő 170km-re, ezért nem siettem másnap a fölkeléssel. Ez öreg hiba volt. Délelőtt óriási rajokban támadtak rám odakint az errefelé őshonos apró, de annál kellemetlenebb apró szúnyogok, a knot-ok. Azt hittem, megőszülök, mire egymagam lebontottam a sátrat az inváziójuk alatt. Vigasztalásképpen bevettem magam a kemping konyhájába és főztem egy hatalmas adag zabkását. Ez is hiba volt! Megszokásból két főre való mennyiséget készítettem, persze nem sikerült egymagam elpusztítanom. Végül egy Japánból ideszakadt bringás srác segített benne. Szegény nagyon oda volt, hideg volt neki ez az éghajlat. Mutattam neki időjárás előrejelzést, szerencséje volt, jó idő következett északon. Mondtam neki, hogy nagy mázlista, láthatja az éjféli napot Nordkappon, úgyhogy ne csüggedjen, hanem szedje a sátorfáját és irány Észak! Azzal én is megmálháztam a drótszamarat és folytattam az utam Finnország felé. Az új ország egy kiadós kaptatóval fogadott, majd hosszú, kietlen, végeláthatatlan tajgával. Itt történt csak az igazi tragédia! Előző nap már kitört egy küllőm a hátsókerékből, de kerék megtartotta formáját, nem vetemedett meg. Ezért én mit sem törődtem vele, mondván, hogy ezt a keveset már úgyis ki fogja bírni az ivaloi repülőtérig. Hát nem így történt, újabb küllőm tört el, a kerék beszorult a fékpofák közé és a sárhányóba. Na, most vagy bajban Árpád! Egy dolgot felejtettem el: pánikba esni! Pedig most aztán valóban a nagy semmi közepén voltam. Jó, ha fél óránként egy autó elment ezen az úton. Fogtam hát a küllőkulcsot és megpróbáltam mindent. A féket kiakasztva végül sikerült újra gurulásra bírni a kereket. Nagyon féltem még egy küllőtöréstől, azt már nem lehetett volna kihúzni a kerékből, ezért amennyire csak lehetett leterheltem minden súlyt a hátsókerékről: az első táskákba pakoltam át minden nehéz csomagot és magam is előredőltem, a kormányra könyökölve hajtottam tovább. Az új testhelyzet új izmokat mozgatott meg, így mire Inariba értem olyan izomlázam lett, mint még soha az úton. Éjjel háromig főztem és naplót írtam a kemping konyhájában. Közben a nap vörösre festette a kemping melletti tavat, hihetetlen látvány volt. Örültem, hogy minden baj ellenére eljutottam idáig, és hogy láthatom mindezt.
Következő nap ismét a kormányra könyökölve tettem meg a hátralévő 40km-t Ivaloig. Este a kempingben a már szokásos Nagy Találkozóhelyen, a konyhában sikerült összefutnom a Mikulással. Na, nem ám a lappföldivel, hanem egy dél-afrikaival! Bo Barta 66 évesen, szakállas öregemberként vette a fejébe, hogy átszeli Európát É-D irányban kerékpárral. A környezetvédő, vízerőműveket tervező „öreg”ember mindezt azért vette a fejébe, hogy megmutassa a világnak, hogy károsanyag-kibocsájtás nélkül is lehet utazni, akár még ennyi idősen is. Nagyon megörültünk egymásnak, ott a konyhában megszűnt tér és idő körülöttünk, egyre csak meséltük a történeteket. Azóta már Bo is véghezvitte tervét, sőt útja Budapestet keresztezte, ahol nagy örömömre a mi vendégünk volt. Fantasztikus volt egy ilyen embert megismerni. Hiába, a lappföldi kempingek konyhájában csupa érdekes figurával találkozhatunk…
Helsinki, Mariehamn és Stockholm
Helsinkiben a repülőtéren Zita várt rám Wouter-el, az ottani szállásadónkkal. Ez már majdnem olyan érzés volt, mint hazaérkezni, noha Zitával ez akkor még csak a 15. randink volt. Remek napokat töltöttünk Helsinkiben, Wouter körbevezetett minket a városon, áthajóztunk a Suomenlinna-szigetekre. A négy szigetből álló szigetcsoporton erődrendszer található, ami egy tenger alatti alagúton keresztül is összeköttetésben van a szárazfölddel. Manapság persze már csak turistalátványosság, de sok itt a helyi is, rengetegen piknikeznek, napoznak vagy sétálnak a tengerpart mentén. Másnap megnéztük az olimpiai stadion-t, ahol ’52-ben 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet gyűjtöttek be sportolóink. Ezen a napon hajóra szálltunk, egy hatalmas, sokemeletes, piros Viking Line komp vitt minket az Åland-szigetekre. A hajón a kaszinótól kezdve a legkülönbözőbb éttermeken át a vám-mentes boltig minden volt. Volt egy „sleeping room”, ahol a magunkfajta hátizsákos, kis költségvetésű turisták alhattak, ingyen a padlószőnyegen. Mi sajnos csak rövid időre, mert hajnalban már keltünk is fel a leszálláshoz.
A Finnországhoz tartozó szigetcsoport székhelye és egyben legnagyobb városa Mariehamn. Itt szálltunk le a hajóról hajnalban. Mire felkelt a nap, már a sátrunk is állt, egy takaros kis tengerparton a kempingben. Természetesen fürdőzéssel kezdtük a napot. Bár én inkább a hálózsákba vágytam volna álmosan, de kellemes csalódás volt a víz, a hajnali hűsben melegebb volt, mint a levegő. Miután kipihentük a hajnali kelést, körbesétáltuk a várost, majd vacsorát főztünk. Másnap délután indultunk tovább egy hajóval Stockholmba. A kemping kijáratánál még találkoztunk egy érdekes fickóval: a bringája után egy utánfutóra szerelt kajakot vitt. Azt mesélte, hogy bármikor, amikor kedve szottyant, szétszerelte a bringát, bepakolta a kajakba, majd vízre szállt és ott folytatta útját. Vannak még őrültek.
Stockholmba délután érkeztünk. Sajnos senki nem jelzett vissza Couchsurfing-en, hogy tudna fogadni minket, ezért egy rövid óvárosi séta után wifi keresésbe kezdtünk. Kinéztünk egy Hostel-t, ami csak mérsékelten volt horror-árú a többihez képest, de mire odaértünk, már nem tudtak minket fogadni, a recepció bezárt. Beültünk egy török gyros-oshoz vacsorázni. Én már ki is néztem a GPS-en egy szimpatikus zöld területet az egyik sziget csücskében kempingezésre, amikor Zita próba szerencse alapon talált egy wifi hálózatot, felcsattant a couchsufing-re, és last minute kanapék utáni vadászatra indult. Legnagyobb örömünkre egy török srác visszaírt, hogy szívesen fogad minket. Beírtuk a címet a GPS-be, és már mentünk is: Én futva, Zita a biciklin! 5 km-t tettünk meg így, mire a címhez értünk. Itt már azt hittük, véget értek mára a kalandjaink, de nem így volt. Rossz címre futottunk, van még egy ugyanilyen nevű utca Stockholmban. Innen még 9 km! Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a nap végén 14km-t fogok futni a stockholmi éjszakában. Persze ha ezt osztották, elfogadtuk, és örültünk a törökünknek, akivel aztán hajnalig beszélgettünk. Másnap béreltünk egy városi bicajt néhányezer forintnyi svéd koronáért 3 napra. Elvileg 3 óránként vissza kellett volna dokkolni valamelyik bérbringa állomásra, de mi szégyenteljes módon megfeledkeztünk erről a szabályról. A szállásunkat egy külvárosi kempingben állítottuk fel sátor formájában, eszményi környezetben. Mit nem adnék, ha otthon csak egy fele ilyen szép fjord lenne a hátsókertben… Csodás volt az utolsó néhány nap Stockholmban. Amit szerintünk semmiképp sem szabad kihagyni a svéd fővárosban az a hangulatos utcácskákból és terekből álló óvárosi negyed, és a Vasa múzeum. A Vasa egy 1628-ban épített hatalmas, díszes hadihajó, amely az első kihajózásakor még a kikötő bejárata előtt felborult és elsüllyedt. A hajó 333 évet töltött a hullámsírban, miután 1961-ben a felszínre hozták, és konzerválták, most egy csodálatos múzeumban tekinthető meg.
Végszó
Néhányan csodálkoztak, hogy miért hagytam ott 100 napra a munkát, karriert, és ahelyett, hogy pénzt kerestem volna, „csak” csavarogtam. Én ezt másképp látom. Életem egyik legszebb, legtartalmasabb 100 napja volt ez. Soha nem voltam még olyan éhes, szomjas, vagy fáradt, mint ezen az úton sokszor. Ha úgy nézzük, ez mind csupa nélkülözés, mégis sokkal többet adtak ezek a napok, mint bármelyik nap az otthon kényelmében és biztonságában. Mert az is igaz, hogy soha nem ettem és aludtam olyan jóízűeket azelőtt, mint ezen az úton. Soha nem esett még olyan jól vendégszeretet, mint amit ezen az úton rengetegszer kaptunk, amikor sok nap után beestünk kedves emberek otthonába, ahol aztán forró zuhanyt vehettünk és asztalnál vacsorázhattunk, elmesélhettük utunk gyötrelmeit és szépségeit. A kerékpártúrában az a nagyszerű, hogy nagy távokat meg tudsz tenni úgy, hogy közben végig a táj része vagy. Hallod a madarakat, érzed az illatokat, a távolságokat, a magasságot, a mélységet, köszönhetsz az embereknek, és bármikor, bárhol megállhatsz és tábort verhetsz, ha úgy tartja a kedved. A hágókban úgy érzed, a világ tetejére értél fel, a verejtékkel megtett kilométerek után többszörösen értékeled a szép kilátást, az ételt, a pihenőt, de még olyan, máskor jelentéktelennek tűnő dolgokat is, mint például, hogy süt a nap. Amikor majd 80+ évesen osztjuk az észt az unokáknak a tábortűz mellett, már nem fogunk majd emlékezni a kényelemben eltöltött hétköznapokra. Viszont arra igen, hogy eltekertünk a Duna forrásáig, sátraztunk a tengerparton, találkoztunk egy őrült szandálos magyarral a sarkkörön túl, láttuk az Éjféli Napot és megkergettük a rénszarvasokat Magerøya szigetén…
A túrán készült fényképeket, videókat, az útvonalunkat és a részletes útinaplót megtalálhatjátok http://100napbringa.hu oldalon.
A grafikonok
Némi elemzést megérdemel az út során saját magunk által készített eledelek eloszlását ábrázoló diagram. A legnagyobb slágerkaja az út végére a virsli lett, érthető okokból: Olcsó volt, ízletes, tápláló, elkészíteni sem volt nehéz, kb. 5 percbe telt: féket behúz, bringáról lepattan, táskákból konyhát kipakol, gázfőzőt meggyújt, serpenyőt rá, vajat rá, virslit beirdal (ötösével), feldob, süt, hagymát felszel, megsüt, mustárral, kenyérrel megeszi. Majd a bringára visszaülve, mindezt hasonló gyorsasággal kilométerekké is alakítottuk. A második helyezett a spagetti volt. A Tour de France-on is ezt tolják a versenyzők magukba mázsaszámra, nem véletlenül, egy nagy adag spagetti akár 100km-re is elég volt. A pörkölt azért idézőjeles, mert ha itthon tennének ilyet elém, bizony nem sok dicséret érné a séfet. A sátorban gubbasztva azonban remek eledel volt a hagymával sült darált hús paprikásan, rizzsel. A rántottát, bár szerettük, de nagyon körülményes volt elkészíteni. A kása a kezdeti nagy lelkesedés után csupán csak „B-terv” tudott maradni, akkor ettük a tipikus skandináv ételt, ha nem sikerült mást beszereznünk. Az instant étkek egyáltalán nem nyerték el a tetszésünket, volt olyan zacskó, amit Észak-Németországig cipeltem, mire végre rászántam magam az elpusztítására. Gulyásleves és lángos pedig kizárólag akkor készült, amikor rendes konyha is rendelkezésünkre állt. Honvágycsillapító és vendéglátó-örvendeztető hatásuk miatt nagyon kedveltük őket.
Az út során 99 éjszaka állt rendelkezésünkre regenerálódásra. Skandináviában él a „szabad területfoglalás joga”: ha nem más földjén tesszük, egy éjszakára legálisan verhetünk tábort bárhol. Ezt mi kiterjesztettük egész Európára, és 32-szer éltünk a lehetőséggel. 25 alkalommal szálltunk meg előre leszervezett módon a Couchsurfing.org tagjainak vendégszeretetében. Mivel Norvégiában elképesztően olcsóan kínálták magukat a remek felszereltségű kempingek, felrúgva a „szállásra nem költünk” szabályt, 18-szor éltünk a forró zuhany és konyha nyújtotta kényelmekkel. Egyszer sem bántuk meg, sőt! Miután egész nap ki voltunk téve az elemek viszontagságainak, este igazi kánaánt jelentett az izmainknak egy forró zuhany és a lelkünknek egy asztalnál elfogyasztott vacsora. Szintén 18-szor szálltunk meg „egyéb módon indoor”. Ide tartoztak a nem Couchsurfing-en keresztül, de házban eltöltött éjszakák, ismerősöknél, barátoknál, sporttársaknál. Hat alkalommal Open Sky Hotel-ben, vagyis a millió csillagos szálloda végtelen kupolája (a szabad ég) alatt hajtottuk álomra a fejünket. Ez különösen azokon a szakaszokon volt jellemző, amikor egyedül voltam, mert egymagam nem tartottam célszerűnek este felállítani, majd reggel lebontani a 3 személyes sátrat.
Talán a napi távolságokat mutató oszlopdiagram a legbeszédesebb. A vízszintes tengely a napokat mutatja, a függőleges napi távolságokat. Jól látszik, hogy Párizsig nem nagyon álltunk meg pihenni, csupán egy fél napra Furtwangenben, azt is egy egyetemi kollégiumban, aminek persze egy kisebbfajta buli lett a következménye, amitől aztán csak fáradtabbak lettünk. Első nap PárizsbanGöteborgi vendéglátónk, Szabolcs gyalogosan volt, így természetesen mi is gyalog/villamossal jártuk a várost a társaságában. Nekem ekkor már annyira hiányzott a futás, hogy egy nap pihenő után kimentem egy kört futni a közeli parkba. A Trondheimben, hogy mindenkinek jusson bicikli, szintén futva jártam a várost. Bár a grafikon nem ezt érezteti, de a bodø-i tájfutóverseny talán az egész 100 nap 4 legkeményebb napja volt. Hiába, a tájfutás egy kemény sport, főleg, ha az ember előtte hosszú hetekig szinte csak bringázott. Narvik előtt a hátsókerekem adta meg magát a nagy súly alatt sokadszorra, ezúttal olyan mértékben törtek a küllők, hogy stoppolásra kényszerültem. Tromsø-ben felvonóval vitettük fel magunkat a pazar kilátást nyújtó 420m magas Storsteinen, illetve amíg a bicikliket szervizelték, gyalogszerrel vettük nyakunkba a várost. Helsinkibe érkezve Zita és Wouter busszal jöttek elém a repülőtérre, nem is volt kérdéses, hogy én is igénybe veszem a helyi tömegközlekedést. Mariehamnban szintén a bicikli mellett futást választottam, és kezdetben nem volt más választásunk Stockholmban sem, mígnem béreltünk egy városi kerékpárt. Utolsó nap nem lett volna szép dolog ezt a városi bicajt 100 km-re elhajtani a várostól, ezért a repülőtérre menet buszra szálltunk. annyira kivoltunk az előző napi 158km-es befutó után, hogy csak a sarki zöldségesig mentünk a gulyásleves hozzávalóihoz. A következő szakaszon (22-43. napig) jól látszik, hogy sokszor a városnézésekkel is sikerült 50 km-es napokat produkálni.
Mivel az utazás ideje 100 napra volt korlátozva, ezért repülőket is igénybe vettünk. Emellett talán kicsit álszent dolog ilyen számításokat végezni, de azért mindenképpen érdekes adat: Ha a biciklivel, gyalog, vagy futva megtett 8463 km-t egy 1.6l-es Ford Focus-al tettük volna meg, az minimum 1200 kg, azaz több mint egy tonna(!) széndioxid kibocsájtással járt volna.
