Fajth Benő Újhartyánból
Tromsø-t elhagyva rögtön egy hatalmas zivatar bőrig áztatott minket, az első kompra várva szárítkoztunk, hála az égnek, amilyen gyorsan jött az eső, olyan gyorsan el is ment. Kettőt hajóztunk a fjordokon, majd észak felé kanyarodtunk, és egy széles fjord partján tekertünk tovább. Elképesztő, hogy bizonyos helyzetekben hogy tud örülni az ember dolgoknak. Például a napsütésnek egy kiadós elázás után. Eufórikus hangulatba kerültünk, amikor ezen a szakaszon kisütött a nap. Csak úgy fénylett szemközt a fjord túloldalán egy hófehér gleccser, mi pedig fülig érő szájjal tekertünk a napsütésben. Hátravolt még egy 300m-es hágó, amin akkora nagy kedvvel húztuk fel magunkat, hogy én közben észre se vettem, hogy fogytán a kakaó. Mire leértünk a fjord túlpartjára, meg kellett állni enni pár falatot, hogy el ne éhezzek. Hála az égnek, innen már nem volt messze az aznapi táborhelyünk, Norvégia talán legolcsóbb kempingje, ahol mindössze 25 koronáért (kb. 800 forintért) szálltunk meg fejenként. De akár még ingyen is maradhattunk volna, mivel nem volt senki, aki beszedte volna tőlünk a pénzt, úgy hagytuk ott reggel a recepció előtt.
A következő napot egy 400m-es hágóval kezdtük. Ilyen magasságban itt északon már úgy néz ki a táj, mint mondjuk mifelénk 2000m-en. Odafent minden kopár és ködös, a hágók előtt az utat télen sorompók zárják le, és ki írják a hókotrók menetrendjét egy nagy táblára az út szélén. Az egyik ilyen hágóból lefelé suhanva egy szembe tekerő kerékpártúrázóra köszöntünk rá. Ahogy elsuhantunk mellette, mintha egy magyar zászló villant volna be a csomagtartója felett. Visszanéztem, hogy nem képzelődtem-e. Még a címer is ott volt piros-fehér-zöld alapon, csak magyar lehet! „Héééé, hellóóó, állj meg! Hát Te meg hogy kerülsz ide?” Kérdezhetnénk magunktól is, de e helyett Fajth Benőtől kérdezzük, szintén távolra szakadt, szintén őrült kerékpártúrázó honfitársunktól. Benővel jó egy órát beszélgettünk önfeledten az út szélén, úgy megörültünk egymásnak. Nagy találkozások az ilyenek. Benő maga egy jelenség, Schwinn Csepel kerékpárjával, házilag hegesztett csomagtartókkal, farmerban, szandálban, baseball sapkában. Mindez Észak-Norvégiában, messze a sarkkörön túl… Na és hová lesz a túra Benő? Kérdezzük Tőle, mire Ő: „Hová lenne? Hát haza, Újhartyánba, hova máshová?” Benő is hazaért azóta, sikerrel zárta a túráját, igaz egy kisebb szakaszt belevonatozott Svédországban, mert egyik reggel egy medve horkolására ébredt a sátrában. Na de ez egy másik történet, most folytassuk a miénket.
Éjféli Nap Altában
A 83. napon annyira meglódultunk, hogy amikor megérkeztünk este az Alta fjord bejáratához, úgy döntöttünk, hogy nem verünk még tábort, hanem tovább hajtjuk a drótszamarakat, és meg sem állunk Alta-ig. A Nap mostanában úgysem szokott már a horizont alá bukni, ráadásul most úgyis hátulról tűzi a tarkónkat, csak úgy ragyog a fjord vize felett, öröm körbenézni, minden úszik a fényben. Eközben otthon az aggódó szüleink nézik a nyomkövetőt és nem értik, miért nem szállunk már le a gépmadarakról. Elkapott minket az őrület. Pontban éjfélkor érkeztünk meg Alta-ba. Mivel a város azon részén van a környék nevezetessége, az altai sziklarajzok, ahol behajtottunk, rögtön meg is ragadtuk az alkalmat és letértünk megnézni őket. 170km-el a lábunkban, távunk végeztével az éjféli nap fényénél csodáltuk meg az amúgy nem túl izgalmas sziklarajzokat. Itt értettem meg, miért van úgy mindenki oda az éjféli napért. Láttatok már naplementét igaz? No, mielőtt alábukik a nap, nagyobb, mint a szokott, hatalmas, vörös korong a horizont felett, és ha szerencsénk van, pár perccel az eltűnése előtt gyönyörű aranyra festi körülöttünk a tájat. Képzeljétek el, hogy ez nem két percig tart, hanem fél éjszaka! Ez az éjféli nap.
Átkelés Magerøya szigetére
Altából másnap továbbálltunk és egy hosszú, egyhangú, esős fennsíkon keltünk át a szárazföld keleti oldalára, hogy aztán Olderfjordban egy nagyot pihenjünk, mielőtt nekivágtunk volna az utolsó előtti szakasznak Nordkapp felé. Amilyen kegyes volt hozzánk idáig az időjárás, ezután olyan kegyetlen lett, mintha csak meg akarta volna mutatni nekünk, hogy ilyen is tudott volna lenni az út során – de nem tette. Olyan szelet kaptunk, hogy szó szerint ledobált minket az útról. Amikor a part menti öblöket kerülgette az országút, mindig pofába kaptunk, ahogy bekanyarodtunk az öblök belseje felé. Ekkor kínkeservesen, 6km/h-val tudtunk haladni. Az öblök középső részén oldalba kaptuk a szelet, ekkor kisebb művészet volt az úton tartani a súlyos bringákat. Kifelé menet az öbölből pedig 28km/h-ra gyorsított fel minket a hátszél, úgy, hogy közben semmit nem tekertünk. Mindezt később még az eső is tetézte, ráadásul elég hideg is volt, elképzelni sem tudtunk volna ennél keservesebb időjárást. Közben, csak hogy fokozódjon a világvége hangulat, egy újabb küllőm törött el a hátsókerékben. Mire a Nordkaptunnel-hez értünk, teljesen átfagytunk. Eddigi tapasztalataink után tartottunk a fjordalagúttól, de a kinti ítéletidő után kész megváltás volt a 6870m hosszú és 212m mély alagút a tengerszoros alatt. Odabent a föld gyomrában nem esett az eső, és a kinti hőmérsékletnél melegebb volt. Az alagútban jól átmelegedtünk, és kicsit meg is száradtunk mire megérkeztünk a szigetre. A túloldalt a fizetőkapuknál nekünk, bringásoknak nem kellett fizetni, csak átsuhantunk és már nyomtuk is tovább az esőben Arnt házához. Ő volt a szállásadónk Magerøya szigetén. Egy teljes napig a konyhaablakon bámultunk kifelé a házból, és vártuk, hogy elmúljon az esős idő, hogy mehessünk „csúcs hódítani”, de csak nem akart megjönni az a jó idő, mi meg csak nem akartunk elindulni ilyen ítéletidőben az innen már csak 40km-re lévő Nordkapp-ra, vagyis Európa legészakibb pontjára.
Arnt házában
Persze annyira nem bántuk a kényszerű pihenőt, volt egy pihenőnapunk erre a szakaszra, így rohannunk sem kellett. Közben remekül éreztük magunkat a kis házban, Arnt fantasztikus dolgokat mesélt a környékről. Róla tudni kell, hogy Nordkapp tartomány pénz- és személyügyi vezetője, tehát nem akárki volt a vendéglátónk. Persze Őt is a couchsurfing.com-on sikerült megtalálni, így tett egy már 2 éve stoppal világot járó argentin srác is, és az ő utazásai alatt időközben felszedett horvát barátnője. Így esett, hogy öten szórakoztattuk egymást a kis ház konyhaasztala körül, közben csodálva az ablakon át elénk táruló kis félszigetet. Mivel Európa ezen távol eső sarka sok őrült utazót vonz, Arnt-nak a világ minden tájáról akadnak vendégei, azt meséli, hogy mióta vendégeket fogad, olyan érzése van, mintha folyamatosan utazna. Csak nem Arnt megy a világgá, hanem a világ jön Arnt-hoz, aminek ő szemmel láthatóan nagyon örül. Na és persze mi is! Hamar otthon érezzük magunkat nála, és közben belegondolni sem merünk, mennyibe került volna egy szoba errefelé, vagy milyen lenne odakint sátrazni ebben az ítéletidőben. Arnt-t háza egyébként igen szerény lak, példát vehetnének róla egyes magyar vezetők. Egy kicsi, kétszintes faház, odafent 3 hálószobával, lent konyhával, étkezővel, fürdőszobával. A házhoz 1,5km2 “telek” is járt, bár itt kicsit más értelmezése van ennek. Kerítést kb. több ezer kilométer óta nem láttunk már. Kérdeztem Arnt-ot, hogy miért nem termeszt valamit, persze fogtam is a fejem a válasza után, itt túl rövid a “meleg” évszak ahhoz, no meg a meleg is mást jelent náluk. Tavaly 3 nap volt az évben, amikor 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Ja, és a termesztést mások is megakadályozzák: a 4000 rénszarvas a szigeten. Kezdetben voltak virágai a kertben, amíg a rénszarvasok meg nem találták. A lappok tartják az állatokat, és persze mint mindenütt itt északon, szabadon kószálnak. A sziget lakossága 3100 fő, ebből 2500-an Honningsvåg-ban élnek, és ezen a Sarnes-nek nevetett kis helyen, a félszigeten ahol vagyunk, mindössze heten! Azaz Arnt-nak 6 szomszédja van, a következő legközelebbi lakosig pedig 10km-t kell megtennie egy 4,4km-es alagúton keresztül a hegyen. Jót nevettünk ezen, a kis vendégsereg majdnem megduplázta a környék lakosságát.
Arnt elmondta, hogy számára nem olyan szörnyű ez az időjárás, egyszerűen ehhez van szokva. És télen sincs hideg, ahol először dolgozott, Finnmark keleti részén volt, volt hogy négy hétig -40 fok volt. Ehhez képest, ami itt van (-12) az semmi. Aztán mesélt még egy olyan turistáról, aki megkérdezte tőle, hogy a Midnight Sun, vagyis az Éjféli Nap, amit Nordkapp-on látott, az ugyanaz a Nap-e, amit ő otthon lát, ha hazamegy a bolygó másik felére?!? Ezen percekig röhögtünk… Viccelődtünk, hogy Arnt-nak komoly arccal ki kellett volna fejtenie, hogy nem barátom, ez egy másik Nap. Tudod Norvégia nagyon gazdag ország, a vizi erőműveknek köszönhetően bővelkedik az energiában, ezért mintegy látványosságképpen, hogy a turisták kedvébe járjunk, építettünk nektek egy másik napot. Persze telente le kell húzni a rolót, mert kell az energia a fűtésre.
Nordkapp – Európa legészakibb pontján
A pihenőnap után, bár az időjárás nem lett jobb, nekivágtunk az utolsó szakasznak. Átkeltünk az alagúton, majd Honningsvåg-nál balra fordultunk, észak felé. Megcsodáltuk a talpalatnyi területre, egy fjord partjára épített repülőterét, majd megkergettünk az országúton néhány rénszarvast, aztán felkanyarodtunk a hegynek. Először egy 280m magas, természetesen teljesen kopár fennsíkra kapaszkodtunk fel, majd „A világ legészakibb kempingjéig” ereszkedtünk vissza 44m-re, hogy végül ismét feltekerjünk 200m magasra, arra a platóra, ami aztán egy szakadékkal véget ér, ahonnan nincs tovább már semmi, csak a kék Északi-tenger. Előtte persze még egy fizetőkapu, amit Arnt tanácsára jól megkerültünk a sziklás mezőn egy vargabetűt leírva. Cudar hidegvolt odakint, a szél nem engedett egy meghitt pillanatot sem a célfotón túl, bevettük magunkat Nándival a látogatóközpontban.
Hogy milyen volt Nordkapp? Hideg. Mint ahogy azt már annyian, annyiféleképpen leírták: Nem a cél lényeg, hanem az út odáig. És az csodálatos volt, kívánni sem kívánhattunk volna szebbet! Kalandunk persze nem Európa legészakibb pontján ért véget, hanem a Ferihegyi repülőtéren. Odáig azonban hátravolt még egy s más. A lappföldi eseményekről, Helsinkiről, Mariahamn-ról, Stockholmról és az útról számokban a következő, utolsó fejezetben számolok be.
Szöveg és fotó: Harkányi Árpád
