A Lofoten szigetek
A bodø -i tájfutás után döbbentünk rá Nándival, hogy nincs már sok hátra az útból. Az útitervünkben Bodø-től már csak 1200km-re volt Nordkapp, Európa legészakibb pontja. Ahogy számoltuk, már két hetünk sem volt hátra. Az Éjféli Nap Tájfutóverseny 4. napján annyira későn értünk célba, hogy nem értük el az utolsó hajót a Lofoten szigetekre. Így inkább következő reggel indultunk tovább, kigurultunk a tájfutóknak szállást adó laktanyából, és egyenest a kikötőbe hajtottunk. A hajó kora reggel indult, így 9 órakor már ki is kötöttünk a szigeteken. Rögtön egy vicces tábla fogadott minket: „A” balra 4,5km. Mi persze jobbra indultunk ÉK felé, végig a parton. Először Moskenesøya szigetén tekertünk végig, természetesen egész úton vagy a tengerpart mentén, vagy fjordok oldalában. A következő szigetre, Vestvågøy-re egy tengerszoros alatti alagútban tekertünk át. Az alagút több okból is izgalmas volt. Biciklivel alagútban tekerni eleve érdekes dolog, de egy ilyenben különösen az volt. Az alagútban hidegebb volt, mint odakint, ráadásul az első felében elég erősen lejtett, ezért fel kellett öltöznünk. Igen ám, de az alagút a közepétől már emelkedett, és hiába volt hűvös odabent, patakokban folyt rólunk a víz, mire újra felértünk a tengerszintre, kint a felszínen újra öltözhettünk át. A legokosabb az lett volna, ha az alagút közepén levetkőzünk. Ezt a vidéket nem véletlenül nevezik Norvégia legszebb vidékének. Noha szigetekről beszélünk, a tengerből általában csak egy-egy öblöt vagy fjordot láttunk, mivel a part után rögtön a magasba szökött a szárazföld, havas hegyek vettek körbe minket. A tengerpart pedig egyenesen hívogatott, néhol türkizkék homokos tengerpartok csábítottak, mintha csak egy karibi szigeten lettünk volna. Persze ahogy számítottunk rá, a víz hőmérséklete szinte jeges volt. Miután két viadukton átértünk Austvågøy szigetére egy öbölben önfeledten pancsoló gyerekeket pillantottunk meg a vízben. Hogy miből vannak ezek a norvégok azt nem tudom, de igazán jól bírják a hideget. Innen már csak egy kisebb hágónyira volt Svolvær, aznapi célállomásunk. Bevásároltunk, majd kemping után néztünk. Egy szigetre irányítottak minket, ahová egy szép magas hídon szenvedtük át magunkat. Ezek után nem nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy a helyiek a kemping alatt a kibérelhető bungalókat értik. Visszatértünk a városba, ahol végül egy bringás bácsika mutatta meg nekünk a helyes utat. Az esti sátorhelyünket a várostól 3,5km-re egy tengerparti tisztáson leltük meg. Megfőztük a spagettinket majd elégedetten nyúltunk el a hálózsákban a 141km-es nap után.
Következő nap hasonlóan gyönyörű tájakon tekertünk, és mivel ezen a napon is vártak ránk alagutak, egy benzinkútnál beszereztünk fényvisszaverő láthatósági („kukás”) mellényeket. Na nem mintha olyan hatalmas lenne errefelé a forgalom, de jobb vigyázni, egy autó is el tud minket gázolni. Az első alagút egy újabb tenger alatti átkelés volt 3km-en. Az ebédünket – barnacukros, fahéjas kását – a következő fjord partján, egy hatalmas híd lábánál fogyasztottuk el. Délután végigtekertünk egy fjord partján, majd egy 6km-es, folyamatosan emelkedő alagúton, végül át egy kisebb hágón, hogy aztán Lodingen-ből áthajozzunk Bognes-be. Bognesből néhány kilométert visszafelé tettünk meg, hogy egy kemping kényelmét élvezhessük aznap este. Egy csapat amerikai diák mellett sátraztunk, itt voltak nyári táborban, 2 hét kajakozás a fjordokon, majd 2 hét csavargás a hegyekben… Nem rossz! Persze én beszélek, igaz, hogy soha nem voltam ilyen táborban, de most 100 napig biciklizek önerőből. Vajon ők tudják, micsoda nagyon jó dolguk van?
Narvik és a hátsókerék
Másnap bár azt hittük, hogy jó dolgunk lesz a mindössze 85km-es távval Narvikig, de az ég máshogy akarta. Borús, esős időre fordult, és ebéd után, 65km-nél történt egy kisebb baj. Már épp arról álmodoztunk, hogy milyen jó lesz mindjárt megérkezni Narvikba, amikor egyszer csak beütött a ménkő! Egészen pontosan a hátsókerekembe! Hatalmasat csattant alattam a kerék, és azonnal le is blokkolt. Tudtam mi történt, sajnos már ismerős volt a küllőtörés hangja, de ez most különösen hangos volt. Miután levonszoltuk a bringát az út szélére, csak akkor láttuk, hogy nem egy, hanem egyszerre két küllőm törött ki. Na, szépen vagyunk! Lepakoltuk a bringát és a feje tetejére állítottuk. Elővettem a küllőkulcsot, és próbáltam átgondolni, hogy akkor most mit és merre kell húzni, engedni, hogy legalább csillapodjon a hátsókerekemben azaz orbitális nyolcas, amit a két kitört küllő okozott. Akárhogy is, de el kell jutnom Narvikig, ami innen még 20km! Fogtam hát a küllőkulcsot, és elkezdtem húzni a töröttekkel szomszédos küllőn. Abban a pillanatban az is elpattant. A kerékbe már szemmel látható ív volt, körbe se tudott fordulni, beleszorult a sárvédőbe. Hamar beláttam, hogy ebből ma már nem lesz kerékpározás. Telefonáltunk Jim-nek, a narvik-i vendéglátónknak, hogy tud-e valahogy segíteni, megnézni, hogy járnak-e erre buszok, vagy akármi… Busz az csak este jön majd egy, és le kell majd intenem, hogy megálljon. Aha, jó, köszönöm! – de közben már az út szélén álltam hüvelykujjal az ég felé, az esélytelenek önbizalmával. Nándi előre ment, megbeszéltük, hogy Narvikban találkozunk. A vége az lett, hogy még én értem oda előbb: öt percet sem stoppoltam, máris fölvett egy kedves, utánfutós házaspár. Lisa és Lars maguk is nagy bringások, amíg Narvikba menet hátul ültem a kutyájukkal, Birk-kel, elmesélték, hogy van egy Trondheim – Oslo 540km-es kerékpárverseny, amit egyszer Lars is teljesített, 23 óra alatt. Ha kiszámoljátok, ez bizony nem akármilyen teljesítmény. Egyből érthető volt, miért vettek fel, persze én is elmeséltem a történetem, mire egészen egy narvik-i kerékpárboltig vittek, ami viszont sajnos zárva tartott egész héten. A következő, amit megpróbáltunk, az a sportbolt volt egy plázában. Ide még Lars is be jött velem segíteni, de sajnos itt sem jártunk sikerrel, ezért aznapra fel is adtam a próbálkozást. Jim lakása előtt búcsúztam Lisa-éktól, náluk nagyszerűbb segítséget nem is kívánhattam volna magamnak a bajban, nagyon jó érzés volt, hogy ennyi mindent megtettek értem.
Jim, a Narviking, vagyis az „ember Narvikból” hatalmas figura, több mint száz országban járt már, de amikor otthon van, gyakorlatilag akkor is utazik, hiszen Narvik az északi vasútvonal végállomása, így rengeteg olyan utazó fordul meg nála a Couchsurfing révén, akik Interrail (összeurópai vasútjegyet) váltottak utazásukhoz. A „kanapészörfös” vendégekből is túl van már a százon, és ez felkelti az érdeklődésem, megkérdem újdonsült barátunktól, hogy volt-e már akármilyen negatív tapasztalata a vendégeivel. Két példát hoz fel: egyszer egy japán stoppos fickó kipakolta édesanyja hütőszekrényét, egyszer pedig egy francia lányt magára hagyott a lakásán, aki aztán iszonyatos kuplerájt hagyott maga után. Miközben ezeket elmeséli nekünk, körbevisz minket városon. Valahogy így nézhet ki egy földi paradicsom, ha nem gondolunk bele abba, hogy a tenger nem 22 fokos, és hogy telente lemegy a nap röpke 3-4 hónapra. Amilyen vacak időnk volt napközben, most este (10-11 óra környékén) olyan szépen tűz ránk a nap a tenger felől. Az egész környéket arany fénnyel világítja meg, a kikötőből visszanézünk a városra és a hegyekre, hát alig hisszük el, amit látunk. Már magunk is nevetünk a nemrég feltett kérdésünkön, hogy hogyan tud itt élni, a világ végén? Vacsora után Jim konyhaablakából csodáltuk az éjféli napot, odakint 20 fok volt. Ekkor Jim megnézte Budapest időjárását a neten. Eső, 15 fok, ráadásul otthon már 3 órája sötét van. Hát ebben van valami, de azért télen mégse cserélnék vele. Bár Jim meg kell hagyni, jól csinálja, kis lakásban él, csak egy kis autója van, nem nagyon költ semmire, holott bőven megengedhetné. Ehelyett viszont annál többet utazik. Főleg télen, amikor itt hideg és sötét van, ő egy melegebb éghajlatot választ. Így mindjárt más. Valamikor éjjel 1 óra környékén dőltünk le az élményekkel teli nap után Jim nappalijában.
Reggel Nándi bringáját elkötve nagy kerékkeresésbe kezdtem Narvikban. Sikerült találnom egy sportboltot, ahol egy egész emelet csak a bringáknak volt szentelve. Találtunk megfelelő kereket, átrakták rá a fogaskeréksort, és egy kisebb vagyontól megszabadulva máris vidáman gurultam vissza Jim lakásához. Ez a hátsókerék mizéria sajnos az egész úton végigkísért, azóta már tanultam belőle, de elég drága lecke volt. 40kg málhám volt, ennek nagy része a hátsókerék felett, amit a kerék hosszútávon elég nehezen bírt – legjobb esetben is néhány 1000km után elkezdett széttörni alattam. A 100 nap alatt összesen 13 küllőm tört ki, és 4 kereket használtam el. Többet költöttem kerekekre és azok szereltetésére, mint amennyibe az egész bicikli került. Pedig ha már akkor tudtam volna, hogy az erős kerék csupán a küllők minőségén és a gondos kerékfűzésen múlik, megúsztam volna anyagi költségek, na és ami még fontosabb, bosszankodások nélkül. Azóta már tudom, hogy nem lett volna szabad gyári fűzésű kerékkel elindulni, ma már saját építésű kerék van a biciklimen, ilyen többet nem fordulhat elő velem.
Tromsø – a Világ legészakibb sörfőzdéjében
Narvikból kifelé menet még megálltunk az útikönyvekből már sokszor látott nagy sárga távolságjelző tábla előtt (Hamburg 2089 – Nordkapp 709, és persze még sokan mások), majd elhagytuk a várost. Alig haladtunk pár kilométert, amikor egy autó húzódik le előttünk és leintenek minket az út szélére. Fiatal pár az utasai, azt mondják, az újságból megismertek minket. No, mik nem történnek velünk… Kicsit beszélgettünk, és csak amikor sütivel kínálnak minket, akkor esik le, hogy nem csak az újságból az ismeretség, a lánnyal már találkoztunk a Svartisen gleccsernél, amikor a kis hajóra vártunk. Kicsi a világ, főleg itt a messzi északon. A Tromsø-ig tartó két napos és 250km különösebb esemény nélkül telt, hacsak a benzinkúton való zuhanyozást nem említjük. Tudom, utálatos lehet ezt olvasni, de még a legszebb táj is lehet egyhangú egy idő után. Ha erre a szakaszra emlékszem vissza, leginkább a Nándival való beszélgetések rémlenek fel. Tromsø-be érkezésünk napján azért csak kisütött újra a nap, és az este újabb megpróbáltatások elé állított. Ahová a térképünk jelölte, ott nem találtunk kempinget, megkerültük az egész szigetet – merthogy Tromsø egy szigetre épült, egy széles fjord közepére -, mire olyan útbaigazítást kaptunk, hogy kempinget csak a szigeten kívül, a fjord keleti partján fogunk találni. Ekkor történt, hogy az egyik kereszteződésben egyszer csak egy hevesen integető motoros párra lettünk figyelmesek. A találkozás nem volt teljesen véletlen, Nuno-val és Monica-val már előre megbeszéltük, hogy ezen a napon találkozunk Tromsø-ben, csak azzal nem számoltunk, hogy így egymásba botlunk. Ők az a kedves portugál pár, akiknél Amszterdamban laktunk Zitával és Norbival – valamikor 40 nappal és 4000km-el ezelőtt, belegondolni is őrület! Ők most motorkerékpárral járják végig Skandináviát. Igaz, sokkal rövidebb idő alatt, és a másik irányból utaztak, de azért bőven volt mit kibeszélnünk este a kemping konyhájában. Ezen az estén sem sikerült eltenni magunkat éjfél előtt.
A következő napot teljes egészében Tromsø-nek szántuk. Reggel elbúcsúztunk Nuno-éktól a kempingben, majd visszatekertünk a hídon a városba. A reggelit egy padon költöttük el, már jó ideje szidtuk Nándival a várost ellepő futballhuligánokat magyarul, amikor egyszer csak a mellettünk ülő bácsika megszólal mellettünk az anyanyelvünkön. István 3 éve él Tromsø-ben, az egyetemre hívták ide előadni. Fiatal korában egy 12 fős bandával járta meg kerékpárral a Budapest – Róma utat, akkor még Jugoszlávián át. Volt tehát miről beszélnünk a város látnivalóin túl is.
Első utunk természetesen a Mack sörgyár kocsmájába tartott, befizettünk egy sörgyárlátogatásra, aminek a végén egy korsó malátaszörp is járt az általunk választott bármelyik típusból. Az idegenvezetőnk az egyik pultos srác volt, igen élvezetes körtúrát köszönhettünk neki. Elmondta, hogy Norvégia az egy főre jutó üdítőfogyasztásban második a világon az USA után, és itt náluk készül egyedül a világon felszíni vízből a Coca-cola, de az még így is igen egészségtelen, hiszen mint köztudott, egy nagy palack kólában fél kiló cukor van. Aztán mesélt a szezonális söreikről is, van nekik tavaszi, nyári, őszi, és „sötét évszak” sörük, ez utóbbi fogalom náluk a szeptembertől májusig tartó időszakot fedi le. A sörgyárlátogatás után bevásároltunk ebédrevalót és a helyieket utánozva kitettük magunkat egy templom előtti parkban a gyepre. Csak ők épp nem főztek ebédet, nem úgy, mint mi: „Pörkölt” készült, 100nap bringa módra! Fél kiló darált marhahús paprikás, hagymás alapon megsütve két zacskó gyorsrizzsel. Természetesen megadtuk a módját, és ha már itt voltunk, a Mack sörgyár egyik kiváló termékével öblítettük le. Este befizettünk az István által javasolt felvonóra, ami felvitt minket a várostól keletre lévő hegy gerincére. Odafentről káprázatos kilátás nyílt az egész szigetre, látszott a város, a hidak, a repülőtér, minden olyan apró volt, és hihetetlen, mintha csak tegnap raktál volna össze Lego-ból.
