sentex2121 blogja

A Kárpátok bércein -kerékpárral -Úton -útfélén-

2011.09.05.

A Kárpátok bércein -kerékpárral

-Úton -útfélén-

Harmadik rész

Hajnalban káprázatos fények és kellemes idő várt a kinti világban, megérte korán elhagynom a sátrat. A Békási tó végén az ottani százlábú hídon átkelve, az Aranyos -Beszterce folyó mentén utazásunk legborzasztóbb „aszfaltútján” karikázhattunk. Úton- útfélén. Gyakorlatilag az úttest teljes felülete kis bukkanókból és lyukakból állt, emiatt képtelenség volt tartani egy ritmust, és a vesénket is leverte a sok rázkódás. Rosszabb volt haladni rajta, mint a Retyezát sziklás és köves útjain. És ez az útminőség csak néha, rövidebb szakaszokra javult egy kicsit, és egészen Máramarosszigetig ki is tartott. Bíztam benne, hogy nem itt kapok tengelytörést. Az éjszakát a Beszterce -szoros előtt töltöttük a folyóparton, ahol az épp távozó horgászok tájékoztattak, hogy jobban járunk, ha medvementesítjük a táborunkat. Végül nem akasztottuk fel a kajánkat egy távolabbi fa magasabb ágára egy zsákban, mert olyan felhőszakadást kaptunk, hogy abba még a maci sem dugja ki az orrát. Az esőszünetben vízmentesítettük a tábort, mert már mindketten vízágyon feküdtünk, a sátor alá befolyt „tengerszemeknek” köszönhetően. Végül befeküdtem a sátorba, ittam az áfonyaszörpös sört és közben röhögtem. Amúgy nem jött a medve.

Másnap délelőtt egy kis esőszünetet kihasználva gyorsan összerámoltuk a cuccainkat, úgy vizesen, ahogy volt, és útnak eredtünk. A Beszterce -szoros is igen impozáns látvány, és tekerés közben az jutott eszembe, hogy mennyivel másabb hangulata van ezeknek a hegyeknek, mint a Déli Kárpátoknak. Jakobénben tartottunk egy esős merakot, az elmaradt reggelit összekötöttük az ebéddel és néztük a terebélyes napernyő alól, ahogy szakad az eső. Beöltöztünk az esőruhába, majd négy kilométer után vehettük is le a cuccot, mert elállt. Borongós, de száraz időben egyre romló minőségű utakon egyre inkább hazafelé vettük az irányt. Furcsa lesz. A közlekedés gyakorlatilag videojátékká vált, az „út” teljes szélességében lavíroztunk a lyukak közt, több -kevesebb sikerrel. Ahogy emelkedett az út, úgy lett egyre vadregényesebb a táj. Nagyon kevés jármű, még kevesebb ember, csend és nyugalom uralkodott a területen. Végül egy lehagyott pásztorszállás mögötti frissen kaszált placcon vertük fel a sátrakat. Esőmentesítés, a biztonság kedvéért, aztán tüzet is sikerült gyújtanunk (kicsit túl jól sikerült), majd szárítkoztunk és melegedtünk a tűz mellett. Ettünk némi hideg elemózsiát, és nyugovóra tértünk. Először és utoljára itt tettük az élelmet zsákba és fel a fára a medve miatt.

A délelőtt folyamán megmásztuk az utolsó magasabb hágót, az 1416 m magas Borsai -hágót. Semmi katarzis. Eléggé beedződtünk már, és nem is volt olyan meredek. A szikrázó napsütés és kissé csípős idő, na meg a káprázatos kilátás feledtette a gagyiárust, ezt még megfejeltük a „kötelező” hágósörrel. Lassan elkezdtük az ereszkedést Borsa irányába, ami nem volt egyszerű az ismét romló útiszonyok:) miatt. Borsán megálltunk a kórház előtt és tartottunk egy kis merakot és ebédszünetet, aztán hajrá, hogy varázslatos kis táborhelyünkre érkezzünk. Kicsit nehezen találtunk rá, de megérte, ugyanis a növénytársulás több mint ötven százaléka kakukkfű volt. Egyet léptem és már éreztem is a növény jellegzetes illatát. Úgy jó főzni, hogy a friss fűszer karnyújtásnyira van. Szép.

Szép nagy köd fogadott hajnalban, ahogy kinéztem a sátorból. A látótávolság húsz méter, nagy vaksi szürkeség az egész világ, a sátor meg olyan vizes volt, mintha szakadt volna az eső. A nap fölkelt, a köd fölszállt, mi meg megszáradtunk. És hajrá! Máramarosszigetnél randevúztunk a Tiszával, egy darabig együtt csorogtunk az utunkon, aztán Kövesláznál elbúcsúztunk, mi pedig felmásztunk az 587 m „magas” Huta hágóba inni egy sört és lecserélni szárazra az ingem. Szívatós volt ez a hágó, annyi biztos. Legurultunk a túloldalt Lajosvölgyébe (hogy stílusos helyen töltsük utolsó esténket Erdélyben), ott pedig a falu határában a Rea patak mellett egy (számunkra) ismeretlen rendeltetésű épület udvarán sátrat vertünk. Asztal és pad, félkomfort. Aztán megjelent az erdész, aki mondta románul, aludjunk csak itt nyugodtan; ha valami bajunk van, akkor keressük meg őt. Semmilyen elérhetőséget nem adott meg, majd beült a kocsijába és elhajtott. Hm. Bevacsoráztunk, megittuk a sörünket és az akupunktúrás (értsd: fenyőtobozokon és kiálló gyökereken) fekhelyünkön elheveredtünk. Micsoda hülye álmaim voltak az éjszaka.

A határátlépés napja.

Avasújfaluban, a következő településen jócskán bereggeliztünk egy bolt előtt az árnyékban lévő padon, majd toltuk Szatmárnémeti felé a 19-es úton. Volt is minden, ami lehetséges egy ilyen úton. A szokásos rossz, kátyús út már nem is volt oly nagy gond. Aztán kaptuk a felmart, javítás előtt álló szakaszokat, amik hirtelen átváltottak friss, még forró és süppedős aszfaltba, ami nagyon fogta a kereket. Egyszer volt olyan, hogy egy jó kilométeres, várakozó autósorba botlottunk. Felzárkóztunk az elejére és egy veszélyes anyagot szállító kamion árnyékában konstatáltuk, hogy egy lezárt vasúti átkelő miatt gyűltek fel a járművek. A vonat persze sehol. A túloldalt szintén hasonló állapotok uralkodtak. Két perc múlva meguntuk a tétlenséget és a sorompó alatt átbújva illegálisan átkeltünk. Körülbelül két kilométeres sor mellett tekertünk el, az emberek pedig némi irigységgel néztek minket, miközben ropogósra sültek az autóikban. Szatmárnémetiben természetesen ismét terelés fogadott bennünket, mintegy búcsú gyanánt. A Szabadság téren nehezen, de sikerült Temesvári sört kapnunk, illetve nagy nehezen, de sikerült nyitva lévő pénzváltót találnunk, hogy a maradék valutánkat visszaváltsuk. Segítségünkre volt Józsi bácsi is, aki kissé feltartott minket, és három palack Temesvári miatt át akart küldeni a város másik felébe, mert ott 50 banival olcsóbb. Közben meg a szemközti éjjelnappaliban elfogadható áron tudtunk venni sört.

A határátlépés közben még beszélgettünk kicsit az utunkról az őrökkel, aztán Csengersimában az első adandó helyen ittunk egy sört. Immár itthon. Végül Baktalórántháza után tudtunk egy aránylag használható placcot találni, ahol fel tudtuk verni a sátrakat. A síkvidék megtette a hatását, ma 136 km-t tekertünk. Vacsora és alvás volt a műsor, illetve a szomszéd faluból áthallatszó gagyidiszkó.

Apagyon , reggeli közben Bence azt az ötletet vetette fel, hogy nyomjuk le egyben a hátralévő távot. Oké! Nézegettük a térképet, számolgattunk, majd nekivágtunk. Balmazújvárosig együtt zötyögtünk a változatlanul rossz utakon, aztán ő Tiszacsege és a Jászság felé, én pedig Mezőtúrnak fordítottam a kormányt. Bencének 222 km, nekem 194 km lett a nap végére a táv. Vége.

Jó és tanulságos utazás volt. Az emberek kedvesek és segítőkészek voltak, nem vágtak fejbe, mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk (itthon, még indulás előtt jöttek a szokásos rémisztgetéssel, hogy nehogy eláruljuk a nemzetiségünket, mert azok a *** románok egyből megtámadnak; nem beszélünk románul és az országjelzés is ott van a bicajomon, így egyből „lebuktunk” :). Ha kérdeztünk valamit, igyekeztünk románul tenni azt, és ezt respektálták is a népek. A hegyek gyönyörűek, tiszta a levegő, finom ételeket és söröket fogyasztottunk. A közlekedésről annyit, hogy a mögülünk jövő autósok egy rövid dudálással jelezték, hogy jönnek, így volt elég időnk a kitérő manőverekre. És nem akartak elütni minket. Negatív dolgok igazából nem is értek minket.

A táskáim némi finomhangolást és pakolászást követően még jobban működtek, gond nélkül bírták a kiképzést. Bencével azon nevettünk, hogy már a rizses zacskót is úgy zártuk le, mint a táskákat. Komolyan mondom, hogy megéri rászánni azt a kicsit több pénzt és az Ortlieb felszereléseit beszerezni, mert így hosszú távra fektet be az ember. Az a néhány kerékpáros utazó, akikkel találkoztunk, mind vagy hasonló elvű, vagy pont Ortlieb táskát használt. A Rainlegs -et nem volt alkalmam túl nagy esőben bevetni (szerencsére), amikor mégis használtam, inkább a hideg és a szél ellen tettem. Perfektül védte a térdeimet. A kevés esőt, amit mégis kapott, gond nélkül viselte és nem a cipőmben kötött ki a csapadék.

A kerékpárokkal kapcsolatban annyit, hogy szerintem egy jó minőségű kerékpáron is a két legfontosabb egy ilyen úton a kellőképpen erős és felfeszített kerék és a jó fék. A súly amúgy is másodlagos szempont, fontosabb a megbízhatóság. Összefoglalva a felszerelésemmel és a technikával nem volt semmi gondom, minden perfektül tette a dolgát.

Ha Romániába készültök kerékpárral, ne sajnáljátok a pénzt a jó minőségű felszerelésre, mert sok bosszúságtól kímélheti meg magát az ember. És persze szükséges némi edzettség, kitartás és nyitottság is. Cserébe csodálatos utazásban lesz részetek!

Jó utat!

Végezetül a számok szerelmeseinek:

-25 nap, ebből egy pihenő

-az übermax sebességem 56,2 km/h

-össztáv 1995,22 km

-legkevesebb 49,16 km

-legtöbb 194,67 km

Kollár Lajos, 2011. augusztus 26.

Köszönet támogatóimnak, a teljesség igénye nélkül:

Apám

revomag.hu

bikemag.hu