A Kárpátok bércein -kerékpárral
-Úton -útfélén-
Második rész
Egy hete vagyunk már úton. A Retyezát meghódítását sajnos ki kellett hagynunk, mivel a menedékházban a szállás nem a mi tárcánkhoz mért, a cuccainkat meg nem mertük csak úgy otthagyni valahol. Így tartottunk egy pihenőnapot. Az eső is kihasználta a bicikliszünetet, végre eshetett szakadatlan, szinte egész nap. Azért délután csak sikerült tüzet gyújtanom, Bencének fogni egy halat, így Nomádia halat evett estére. Kb. öt dekát fejenként.
A pihenőnap nagyon jól jött, mert innen ismét jó sokat kellett másznunk, fel egészen az 1575 m magas Groapa Seaca hágóba, ahol elég hideg és masszív felhőzet fogadott minket, majd karikára fagyva ereszkedtünk le a Vidra tóhoz. A hágóba fölfelé menet tudtunk jó olcsón hegyi mézet és házi sajtot venni. A sós juhsajtnak kb. 1000 forint volt kilója. Este, már vacsora után, feküdtem a tóparton a sátorban, s hallottam, hogy a ponyván furcsán kopog valami. Kinéztem, és esett a hó, ami pár perc alatt átváltott esőbe, majd az is elállt. Jól jött a vastagabb hálózsák, mert igencsak lehűlt a levegő éjszakára. E helyt azért már közbevetem, hogy a sátram minden látszatra az, aminek tűnik. Egy nagyáruház által forgalmazott, ún. hétvégi vagy fesztiválsátor. Amit némi furmánnyal sikerült vízállóvá tennem.
Szóval egyikőnk sem fagyott meg az éjjel a Vidra partján, holott reggelre még a szél is feltámadt, tovább csökkentve a hőérzetet. Összerámoltunk, és nyomtuk tovább a pedált, fel a Crumatura Vidrutei hágóig, mely csupán 1571 m magas. Mivel eleve elég magasan aludtunk, így nem is kellett olyan sokat mászni, és még az időjárás is kegyesnek bizonyult. Fölfelé menet még megelőztünk két montist, akik csomagok nélkül nyomták, és ezek szerint lassan:). Csak a hágóban lett kissé cudar az idő, de a másik oldalon a tökéletes minőségű aszfalton gyorsan magunk mögött hagytuk a hágót és a rossz időt. Illetve Bence egy küllőt a hátsó kerekéből. Tehát a következő napi program, ami amúgy is hétfő, hogy találjunk egy bicajszervizt.
Nos, ez nem bizonyult oly egyszerű feladatnak, mert Romániában még nincs nagyon kialakulva a biciklis kultúra, így az infrastruktúra is igen szegényes. Gyakorlatilag csak a nagyobb településeken lehet találni szaküzletet. Ezért egészen Ramnicu Valcea -ig kellett mennünk, mire találtunk egy profi túra- és kerékpárboltot, amiről fél óra álldogálás után derült ki, hogy nem ebédszünet van, hanem még öt napig zárva is marad szabadság miatt. Remek. Átirányítottak minket egy magánházhoz, ahol a tulaj gyakorlatilag elzavart bennünket. Egyre jobb. Tanakodtunk, aztán arra jutottunk, hogy megpróbáljuk sánta lóval folytatni az utat, hátha legkésőbb Brassóban tudunk szervizt keríteni. Már kifelé tartottunk a városból, mikor elhaladtunk egy használt bicajokat árusító ház mellett. Vissza kanyarodtunk és láss csodát: ingyen szerviz, címcsere, kávé és sör, jó hangulat, kézmosás folyó vízben, fürdőszobában. Azóta sincs baja a hátsó kerekével Bencének. Ennek örömére Argyas előtt tábort vertünk, hatalmas adag és gazdag vacsora, és fejenként egy liter sör, miközben a Tejutat szemléltük. Ez a Dolce Vita, nem a 600-as Mercedes!
És akkor megint mászás. Először felmásztunk a Vidraru tóhoz, ahol egy faház teraszán sátor nélkül! aludtunk és nem fogtunk halat, aztán másnap, miután megkerültük a víztározót, felkapaszkodtunk utunk legmagasabb pontjára, a transzfogarasi alagúthoz, ami Románia legmagasabb hegyének, a Moldovánnak (2544 m) a tövében, kb. 2000 m magasan leledzik. Büntetés volt ez számomra, mivel az előző nap valami fertőzést szedhettem össze és az a gyomromat támadta meg. Semmi komoly, csak a közérzetem nem volt olyan fényes, és a mászás sem ment túl jól. A legmagasabb részeken inkább már csak tologattam a bicajt, meg jól is esett egy kis másfajta mozgás. Az alagút előtt napsütés, a túloldalt pedig felhő és hideg fogadott minket. A legmagasabban fekvő természetes tavat, a Balea tót,meg úgy mindent ködként lepett el a felhő. Utána érdeklődtünk a szálláslehetőségeknek, de oly elborzasztó árakat mondtak, hogy a Moldován megmászásáról is le kellett tennünk. Ennek örömére leereszkedtünk a dermesztő hidegben a Kercpatak falu előtt lévő táborhelyünkre, ahol a sátorállítást követően tiltakozó alvásba és hányásba kezdtem. Most Bence főzte a vacsorát, ami nekem csak reggeli lett.
Legalább helyrejöttem másnapra. Kiraktuk a kereket az 1-es főútra (ami Nagyváradtól Bukarestig vezet) és hajrá Brassó felé. Egy estére megálltunk Feketehalom előtt, ahol a pásztorral üzleteltünk némi juhsajtot és tejet. Az amulettem akarta cserébe a tejtermékekért, aztán amikor rájött, hogy nem fog hozzájutni, megelégedett öt lejjel is. Mielőtt Brassóba értünk volna, találkoztunk két bicajos, német nemzetiségű sráccal, akik már kilenc hónapja vannak úton, túl 19 000 km-n és jó néhány országon. Már hazafelé tartottak, ahogy felvázolták az útjukat.
Brassó nagyváros, koszos és büdös, három sávos körforgalmakkal és elterelésekkel. Meg sült krumplis hamburgerrel. Ami nem is volt rossz. Nagyjából ennyit a városról. Sepsiszentgyörgyön keresztül egészen Oltszemig jutottunk, ahol megálltunk egy bolt- kocsmánál, és a helyi magyarok egyből meg is hívtak minket egy sörre és leültettek az asztalukhoz. Egy másik magyar, aki csak itt lakott, pedig meghívott minket a bérleményébe, hogy töltsük ott az éjszakát. Ettünk, ittunk, aludtunk. Köszönjük Mihály!
Tényleg jó erős anyagból készítették a táskáimat. A nap folyamán egy megállásnál kicsit túl közel parkoltam a szalagkorláthoz, és megálláskor kissé súrlódott a táska a fémen. De a port letörölve nyoma sem volt a találkozásnak.
Másnap délelőtt felkapaszkodtunk a Szent Anna tóhoz, aminek a látványa részemről döbbenetet és szomorúságot váltott ki. Pontosabban a tó környéke. Komolyan mondom, mint egy hitvány strand. Gyönyörű környezet, tiszta víz és mindenhol emberek, gyakorlatilag tömeg fogadott bennünket. Az autók hetven százaléka magyar rendszámú volt. Ültünk a fenyők árnyékában, és csendben iszogattuk az aranyáron vásárolt sörünket. Aztán leléceltünk.
Visszagurultunk Sepsibükkszádra, majd Csíkszeredán átgurultunk a tusnádi ultramaratoni futóverseny célvonalán, kicsit küzdöttünk az elterelésekkel, aminek a következménye az lett, hogy Csíkszentdomokoson sör -jégkrém kombinációs merakot tartottunk a hőség elől az árnyékba menekülve. Bár az itteni 25- 30 Celsius fok sokkal barátságosabb, mint az Alföldön a 45. Gyergyószentmiklóson indításképpen a bolt előtt elborult a bicajom, majd bevásároltuk a vacsora alkatrészeit és a sört, aztán a remek vizű Szarvas -forrással átellenben tábort vertünk Pali bácsi földjén, a Belcina -patak partján. Egy nagy pléden feküdtek öten, Pali bácsi vitte a szót, közben pedig elvégeztem némi rutinellenőrzést a bicajokon és a táskáimon is hangoltam kicsit. Eddig minden felszerelés remekül teszi a dolgát.
Teszt: Lehet nagy kapacitású egy táska, de helytelen pakolással kevésnek is bizonyulhat a térfogat. Pakolni csak ésszel!
Estére még szomszédaink is akadtak, egy román család jelent meg egy kisbusszal, akik egyből előkapták a roston sütőt, a tábori asztalt és székeket, gyújtották a tüzet és szólt a zene? a kocsiból. Szerencsére időben moderálták a bulit és magukat, így tudtunk pihenni is kicsit.
Másnap a csalódások napja volt. Számomra legalábbis. A Pongrác -tető elnevezésű 1256 m magas hágó teljesen rendben volt, gond nélkül, gyönyörű környezetben másztuk meg, odafent remek idő és kilátás, na meg a hideg sör várt. Aztán eszembe jutott, hogy veszek házi szörpöt, kerüljön bármennyibe is. Az árusító úriember azzal indított, hogy ne is próbáljak alkudni. Oké, nem is állt szándékomban. Igazából a hangnem volt kicsit bántó. Egy. Aztán elkezdtük az ereszkedést a Gyilkos tóhoz. Először csak egy -két gyalogos hátizsákos turistát láttunk, majd jó hosszú kocsisor (melynek nagy hányada szintén magyar rendszámú volt), rengeteg ember, sülő hús illata és mindenféle árusok, panziók és kocsmák fogadtak minket. Döbbenten álltam meg és csak néztem, ahogy a víz alatti falu felett egy mennyivel másabb, gyökeresen eltérő mentalitású „település” jött létre. Kettő. Folytattuk az ereszkedést a szerpentinen, a következő látványosság a Békás -szoros volt. Hasonló tömeg volt, mint a Gyilkos -tónál, sok árusító bódé, úgyhogy folyamatosan résen kellett lennünk a mindenfelé ténfergő emberek miatt. Plusz a memóriakártya betelt, és a cserekártya nem akart működni. Három. Kicsit később azért csak sikerült működésre bírnom a kártyát. De addigra már túljutottunk a szoroson. Majd megtekintettük a nap utolsó előtti „látnivalóját”, magát Békás városát, avagy a mi olvasatunkban az erdélyi Salgótarjánt. Borzasztó. Torzszülöttek, büdös, kihalt gyárak, nihil. Szép hely. Gyorsan el is hagytuk a települést és felkapaszkodtunk a Békási víztározó duzzasztógátjára, majd hullámvasutaztunk a tó mentén, egészen Hangáig, ahol felvertük a sátrakat, nem messze egy stégtől. Ki is használtuk a víz közelségét és úsztunk egy jót a kellemes, egyáltalán nem hideg tóban. Legalább lemostuk a nap során ránk tapadt mocsok egy részét.
Teszt: Erősen hajlok afelé, hogy amint tehetem, beruházok egy Ortlieb kormánytáskára. Az enyém elkezdte megadni magát. Ez az utolsó útja, úgy érzem. Ha az oldaltáskáimhoz hasonló minőségű a kormánytáskáé is, akkor úgy gondolom, hogy megéri kicsit többet, de hosszútávra beruházni. Egy hosszabb távú expedíció során az esetlegesen működő dolgoknak nem igazán van helye. Csak a profi felszerelés a nyerő.
Folytatása következik!
A folytatáshoz kattints ide!
A Kárpátok bércein - második rész fotógalériája ide kattintva megtekinthető.
