2010 április közepén otthagytam Írországot örökre (másodszor) 3 szép évet töltöttem a "zöld szigeten", ahol sokat tapasztaltam, tanultam, szerettem, ÉLTEM, dolgoztam... Miért hagytam ott hát szerelmet, barátokat, jólétet, jó lakást(ritkaság), jó munkát? Talán túl jó volt...(az időjárást leszámítva). Mindenem megvolt, az itthoni hobbiaimnak is kezdtem kitaposni odakinnt az utat. Volt országúti versenybringám(több is, lopnak mindenhol), motorom (miután először hazajöttem vele, a rá érvényes jogsit is letettem), autóm (230€-ért életem legjobb kocsija, 20éves Mazda121), kivittem a siklóernyőm is (na az időjárás ennek nem kedvezett), sziklát mászni is kevésszer tudtunk, inkább teremben, futás közben sokszor eláztam, de bekerültünk egy vadvízi kajakos csopatba, besitteskedtem magam egy nagyon szép vitorlásra -J109-, amivel végigversenyeztük az egész szezont (szerdánként, néha vasárnap is). Szerintem kihoztam a legjobbat mindenből ,amennyire bírtam. Úgy fogalmaznék: a személyes fejlődésem megakadt. Persze ezen lehetett volna segíteni kinnt is, de ha az ember érzi, hogy menni kell...
Így össze is pakoltam. A vulkán kitörés miatt még fel is vágtam, hogy amúgyis motorral megyek, mit nekem a repülőket földhöz kényszerítő hamu... Persze pont ezért mindenki komppal próbált menekülni a "zöld szigetről". Amúgy meg jó is, hogy nem fértem fel a kompra, mivel a hazaküldött cuccaim után a szobában még szépen mutató motoros zsákoktól én már alig fértem a motorra, a súlyt nem is említeném. Így kikerült a fotóállvány, s még egynéhány súlyosabb, terjedelmesebb ballaszt. Másnap, már az előző, sikertelen napon váltott jeggyel épp elértem a reggel 8-as kompot. Hollyheadből Wales felettébb gyönyörű útjain gurultam Délnek, amelyek sajnos olyan keskenyek, s kanyargósak, hogy megállni még motorral sem nagyon lehet (akkor még nem volt sisak kamerám). Az út szélét sziklafal, jobb esetben sövény harapja le, s ha félrehúzódnék, a sűrű kanyarokból előbukkanó járműveknek nemsok idejük maradna. Így sajnos csak kevés fényképem van a Bárdok földjéről.
Naívan úgy gondoltam, Stonehenge közelében alszom, de ezt egy, a magyar biztonsági őrökre is szégyent hozó britt kollégájuk hiúsította meg teljesen, miután biztosított, hogy megbilincsel és előállít, ha átmászom a közel ötezer éves kőtömböket védő kerítésen. Még az övén fityegő bilincsét is rázta, nyomatékosítva fenyegetését. Persze nekem eszem ágában nem volt átmászni a kerítésen amúgy sem. Végül a szomszéd falu camping tábláját felváltotta egy Woodhenge feliratú. Gondoltam ez sem lehet kevésbé szakrális hely. Itt még csak nyitvatartási idő sem volt, nemhogy drótkerítés. Csak egy tátongó kertkapun kellett betolnom a motort, és már fel is vertem a sátram a hajdanán fából készült, 7 ovális kört formáló, druida kegyhelynél. Mikor az első turista család érkezett már majd meg is száradt a sátram egy emléktáblán, a hálózsákom a kerítésen, s én jóízűen szalonnáztam a betontuskók egyikén, amik az ősi szentélyt hivatottak ilyen hitvány módon jelképezni. Pakolás után végre betehettem lábam a Stonehenge parkba. Na, a köveket persze jó messze elkordonozták, nehogy 5-15 méternél közelebb kerülhessenek a történelemkedvelő túristák. A köveket tapogatni, lehányni! ugrálni rajtuk csak szigorúan a "pogányfesztiválokon" lehet, ha jól tudom minden napéjforduló alkalmával. Brighton felé vettem az útirányt, ahol Johanna és Zoli láttak vendégül. Jó volt éjszakába nyúlóan beszélgetni, rég láttuk egymást, volt mesélni valónk. Másnap délután búcsút vettem tőlük, s gyönyörű kisbabájuktól Ingridtől, rövid fényképezés a tengerparton, s irány Dower fehér sziklái felé. Motorom egy kereszteződésnél úgy döntött Folkstone. Akkor hát "Csalagút" Legalább gyors, hamár drága. Épp időben értem oda, utolsónak beálltam egy német BMW 1200GS mögé. Az Ausztráliában élő német motoros kérdezte, hova megyek? Franciaországba -válaszoltam. Cinikusan megkérdi -OK. És azon belűl?! -Mire átérünk megnézem a térképet, hátha látok valami "jó helyet" válaszolom. Na ez nem sikerült, mert végig beszélgettük a vonatutat. Még a motorját is kipróbálhattam volna, amit kölcsönzött, de csak a levegőben kalimpált a jobb lábam. Lorenz volt vagy 2méter én 1,70 így elég furán éreztem magam édesapja párizsi nagypolgári lakásában, ahova meghívott. Természetesen nem azért mert egy jegesmedve vicsorgott rám egész éjjel a hatalmas nappali kanapéján. A papa, és annak új barátnője ugyanúgy 2 méter körüliek, még másnap ebédre is meghívtak, elég viccesen mutathattak hárman, velem az oldalukon Párizs utcáin.
Villámvárosnézés motorral, fényképezés, búcsú Lorenztól, aki szeretett volna eljönni velem Gibraltárra/-ról, de végül nem tudott. A Notre-Dame mögötti búcsúzás után végre előkerült a térkép :) Hm, Jeanne d'Arc, Orléans... OK. ott még úgysem voltam. Mire odaértem beesteledett, legalább nem volt forgalom, s a "Blue hour" utolsó perceiben tudtam fényképezni a gyönyörűen kivilágított épületeket. A varázslatos középkori belváros mészkőutcáin pont befért a motor az autókat kirekesztő rudak közt, s bárok teraszain csinos francia lányoktól kértem útbaigazítást, hogy én szegény utazó hol tudnék sátrat verni a Loire partján... Na, Elizabett kapcsán tudjuk a KFT-től, amit kell a nőkről... :) Egy motoros srác jött megoldani a helyzetet azzal, hogy felajánlotta aludjak náluk. A motorja itt van a bár mellett, de igyunk előtte - "Ja, persze ülj le a lányokhoz, aztán gyere, mi itt iszogatunk a töbiekkel!"-mondta. A csinos, sportos Adeline-nel elérhetőséget cseréltünk miután kiderült, hogy 2 hét múlva tengeri kajak bajnokságon vesz részt Alicantéban (pont jó, gondoltam, időben is, útba is esik... :)
JeanPhilippe és csoporttársai nagyon jó társaságában, vicces akcentusukkal, kellemes estét töltöttünk a bár teraszán, aztán elmotoroztunk hozzájuk, ahol barátnője vacsorát készített nekünk,míg JP a térképen rajzolta, melyik út a leglátványosabb. Másnap reggeli után gyors állítás a Dublinban frissen feltett láncon, és uccu neki a Loire menti kastélyokat felsorakoztató utaknak.
Töltéseken általában nincs benzinkút. Ez normális, de ilyen hosszan nem nagyon motoroztam rajtuk, pláne nem olyan motoron, aminek az üzemanyagszint jelzője mindig ürest mutat... Pont egy parkolóig gurul ki 15 éves Hondám az utolsó csepp benzinnel, alig kell toljam 20-30métert. Egy lakóbusz rögtön beáll elém, sofőre érdeklődik mi baj. -Szomjas a lovam- mondom. Erre legyint -No probleme! Anyu itt marad vigyáz a motorodra, mi megyünk benzinért.- Mikor visszaértünk, felesége mosolyogva pattant fel a motorom árnyékából, a fűről. Miután betöltöttem a 2 l benzint a vizespalackból, még a benzinkútig kísérnek, biztos ami biztos. Hálám próbálom kifejezni, mint mindig...
Cognac-ig nem értem el a kis utakon. Hosszú nap volt, csodaszép kastélyokkal, sok km. után késő éjjel, szakadó esőben nem volt kedvem sátrat állítani, fészert sem találtam, viszont egy nagyszerű régimódi buszmegállót a falu szélén igen, amibe félig betoltam a csomagokkal megpakolt motorom, padján pont végig ért a matracom,és hálózsákom, a hátizsákom meg a fejem alatt. Reggel egy óvodáscsoportnak velem szemlélteti az óvónénijük a séta során, hogy lehet így is... Kedvesen mosolyog, nem nevet ki, a gyümölcsös átellenben lévő standján kapok reggelit.
Az első éttermi ebédért már rendesen fizetni kell, de ha az emberfia Cognac-ban van... egy Cognacot csak kell innia. Az összes nagynevű lepárlóüzem itt van. Nyitva nem sok. A Henessy szeretettel fogad, pláne miután látják az ír rendszámtáblát, valószínűleg mert az alapító Richard Henessy ír volt. Az utolsó csoport sajnos már elindult, amúgyis is francia nyelvű volt, de elmesélik amit kell, kóstolót is kapok, hogy jó szájízzel indulhassak Bordeaux felé. A hatalmas dugó láttán ejtettem a várost, inkább a tengerpartot céloztam meg naplementére ami, tanktáskám Európa térképén nagyon közelinek tűnt, bár volt vagy 80km-re. Szibériai hangulatú, lápos, magas erdőségen át vezetett nyílegyenesen az út. Persze naplementére nem értem ki, ráadásul a campingbe sem engedtek be, még kikapcsolt motorral ,sőt még gyalog sem! Pedig még csak nem is az Írországban tőlem megszokott éjfél körüli időpontban találtam szállást, a szerencsétlen konstrukciójú sátrat (A tuti Salewám itthon volt, s gyorsan vettem egy alighasznált Vaude-t,amiről azt hittem önhordó szerk...) így kötözgethettem a dűnék hosszú füvéhez, elegendő zsinór híján. A kellemes tengeripárás éjjelem Louis de Funes kevésbé kedves mai kollégái szakították "félbe". Amúgy nagyon rendes dolog volt tőlük, hogy nem hagyták átaludnom az egész napot, csak üvöltöttek velem, s meg sem büntettek. Bár kicsit később még a szalonnázásban is megzavartak, mert az üdülőfalu szélén felállított gördeszkapálya palánkján száradó sátram már végképp kiverte náluk a biztosítékot (jó hogy időben el tudtam rakni a késem) Gyors sátorpakolás után meg is indultam Délnek. Az előző napi zord erdők hangulatát inkább hawaii-i hangulatú tengerpartok váltották (nem kifejezetten a 2.világháborús bunkerekre gondoltam) Este már Spanyolországban kerestem nyugodt parti menedéket, de a helyiek bíztatására az El Camino zarándokai közt szenderedtem álomra, az e célból épített házban. Jókat beszélgettem egy fiatal spanyol párral,s miután leesett fejünk a fáradságtól, jöhetett a kincset érő meleg zuhany. Mindezért kemény 4€-t kértek a becsületkasszába.
folyt köv.
